Franck Muller órái inkább megosztók, mint népszerűek, ám kétségtelen tény, hogy érdemes vetni rájuk pár hosszabb pillantást, hogy az ember közben eldönthesse, imádni vagy éppen gyűlölni fogja, esetleg könnyedén elsétál. A most hozzánk került példány mellett ez utóbbit biztosan senki sem tenné, tesztlaborban egy Franck Muller 1200 QP Long Island Perpetual Calendar.
Aranyláz
Abból is a rózsaarany kiadás, hiszen fehéraranyból szintén készült “néhány”. E szolid blaszfémia igencsak helytálló, hiszen a nálunk járt modellből túl sok aligha születhetett. Ez a konkrét, a 60. egyed. Sajnos nem árulja el a gyártó, hogy egészen pontosan mekkora volt a keret.
Múltidő
Hiszen az 1200 QP már nem szerepel az aktuális kínálatban, bár maga a Long Island széria napjainkban is él és virul.
Art Déco stílusú, négyszögletű, leginkább téglalap alakú óratokja valahogy nem “e világi”. Manapság kifejezetten idegen, bár ez és a hasonló stílus sosem hatott populáris, általános, népszerű és felkapottnak, olyasminek, amit tömegek kedvelnek és viselnek.
Épp ezért lehet az óra érdekes azoknak, akik pont valami hasonlót keresnek: ami nem átlagos, ami nem felkapott, ami nem elcsépelt, ami nem rágógumi és popcorn ízű.
S ha már különlegesség, e verzió már csak azért is izgalmas, mert öröknaptár komplikációja – dacára, hogy jóval nagyobb kihívás és órásmesteri teljesítmény – kikopott a “komplikációk mesterének” Long Island sorozatából, átadva helyét a végtelenül elcsépelt és alapvetően – manapság már – értelmetlen tourbillon slágertémának.
Franck Muller
A svájci születésű névadó, 1983-ban készítette el első, saját óráját, miután 4 évet töltött a méltán elismert Genfi Órásiskolában. A diákéveket követőn, mint sokan mások, a régebbi mechanikus órák helyreállításával szerzett igen komoly órásmesteri gyakorlatot, s a kvarcválság lecsengését követően főnixmadárként feltámadó mechanikus órák iránti érdeklődés heves hullámait meglovagolva, hozta létre saját vállalkozását 1991-ben, a társalapító, egyébként óratokok készítésében, és főleg azok ékkövekkel való díszítésben jártas, Vartan Sirmakes segítségével, a Genftől nem messzi Genthod városában.
A vállalkozás leginkább két lábon állt.
Egyrészt a névadó által kézzel készített, illetve összeszerelt, és meglehetősen komplikált szerkezetek, illetve a hordó alakú, a márka DNS-ének is nevezhető tokforma lettek arra hivatva, hogy az induló órásműhely kiemelkedjen a korabeli, egyébként szintén épp a hamvaikból feltámadó, vagy újonnan útjukra induló vetélytársak sorából.
A Franck Muller rendkívül büszke eme tokformára, amelyet saját leírásuk szerint 1992-ben mutattak be, a világon elsőként, rögtön azután, hogy a bélyegző épp csak megszáradt az alapító okiraton. Azóta “mindenki őket másolja”, szintén az állításuk szerint.
Mindez természetesen nem lehet igaz, hiszen 1931-ben jelent meg az akkor még csak LeCoultre, de már Reverso, és szintén ebben az évben az IWC, illetve az Omega is készített hordó alakú tokot, valamint kifejezetten hozzá kifejlesztett, megfelelő alakú szerkezetet.
De találunk a Franck Muller megjelenéshez szemöldökfelhúzósan hasonlító Bulova órát is, ráadásul 1927-ből. Tény viszont, hogy Franck és Vartan megoldása igen kecsesre és különlegesre sikerült, s újra divatba hozta e formát, egy olyan időszakban, amikor egyáltalán nem volt mindennapos a köralakú mechanikus, illetve a négyszögletes kvarc órák uralta piacon.
Komplikáció
Komplikált szerkezetek terén is igencsak magabiztos a gyártó, s ez esetben nem alaptalan. Amíg a tok, illetve a drágakő berakásos díszítés a társalapító, addig az óra szívét és eszét adó mechanikus csodák megalkotása egyértelműen a névadó, Franck Muller asztala (volt). A cég mottója sem véletlenül szerénytelen, azzal együtt, hogy jó pár, e márkanév alatt megjelent ketyegő testében bizony ETA Valjoux szerkezet dohog. Mi több, napjainkban még ennél is sikerült “lejjebb adni”…
Hogy jó–e, vagy kell–e az ún. in-house, azaz a márka saját maga készítette szerkezet, az vita tárgya lehet. De szinte biztos, hogy majd minden órakedvelő, illetve az ezen az árszinten keresgélő vásárló, kérdés nélkül helyesel. Az árcédulára tekintve, jóval többet is hajlandó kifizetni érte, még akkor is, ha egyébként megesik, hogy egy-egy, saját tető alatt készült kaliber néha jóval gyengébbre sikerül, mint egy „ezeréve” ismert, bejáratott és millió számban legyártott ETA.
Öröknaptár
Sebaj! Voltak idők, amikor még a Franck Muller komolyabban vette magát, így megszülethetett ez a különös formavilággal operáló, tömör arany komplexum, mely másodpercmutatót nem, csak óra- és percmutatót “kínál”, ha az aktuális, pontos időről faggatjuk. Ellenben egészen gazdagon regél az aktuális napról, hiszen mindig tudja, az melyik hónap, milyen napjára és hányadikára esik.
Azaz segédszámlapok trióján vetíti elénk a dátumot, a hónapot, a napot, és hogy szökőévben járunk-e vagy sem. Az egyensúly érdekében pedig, a 6-órás index (szám) kalapjaként találjuk meg a holdfázis megjelenítést.
E “funkciókat” a felhúzó koronával, illetve a tokba süllyesztett nyomógombok segítségével működtethetjük. A folyamatos működésről a belül szolgáló mechanika automata húzással gondoskodik, amin kézzel természetesen mi magunk is segíthetünk.
Az öröknaptár lényege természetesen nem kevesebb, minthogy meghatározott évekig, de leginkább 2100-ig, tudja az óra, hogy melyik év szökőév, melyik hónap 30, 31, 28 esetleg 29 napos.
Évszámot a Franck Muller 1200 QP nem mutat, ami nagy segítség abban az esetben, ha sikerül – nem is kevéssel – túlnyomkodnunk az időmérőt. Az IWC például az évszámmal sem fukarkodik, ráadásul a vezérlést kizárólag a koronáról oldja meg. Ám az igazi meglepetés akkor érhet minket, ha kicsit túlszaladunk az aktuális napon, esetleg hónapon, netán éven. Visszafelé ugyanis még egy 10 millió forint felett megvásárolható karórával sem lehet utazni az időben (legfeljebb csak a gyár svájci szervizében ténykedő órásmesterek beavatkozása útján). Meg kell várnunk, amíg a valóság utolér. E Long Island öröknaptár esetén azonban elég csak tovább nyomogatni a gombokat, míg végül elérjük a kívánt megjelenítést.
300 gramm
Ennyit nyom a 18 karátos, igencsak tekintélyes méretű és megjelenésű óratok és fémcsat. Az előbbi egyébként csak szemből klasszikus téglalap. Valójában inkább amolyan íves hordó, de legalább is egy hajlított téglatest, meglehetősen domború zafírüveggel fedve. Kialakítása által, főleg oldalról nézve mély térhatású összképet nyer a számlap.
A fémcsat megannyi láncszemből építkezik, ami talán régies, konzervatív, amolyan komoly hatású. Az összhatást tekintve nehéz elhessegetnünk a gondolatot, hogy az óra valamelyik olasz “maffiózó” nagyfőnöké kellene, hogy legyen…
A tok egyébként 55 x 32,5 milliméter (hosszú és széles), s a képeken látható, hogy ezt a szélességet, karkötő szerű kialakítással követi a fémcsat és a kapcsos zár egyaránt. A hátlap szintén tömör arany, némi felirattal ékesítve. A 42 órányi járástartalékkal gazdálkodó szerkezetet tehát nem lehet megtekinteni.
Az óra ugyan aligha búvár (vízállóság 3 ATM, azaz 30 méter), mégis a számlapi indexek, a hatalmas, a márkára egyedin jellemző stílusú és méretű számok lumineszcens festékkel felvittek.
És ha egy valamit biztosan kijelenthetünk vele kapcsolatban az az, hogy garantáltan nem jön velünk szembe egyhamar újfent.
