Előző írásunkban megalapoztuk az ősi kérdésre adható, leghelyesebbnek tűnő választ. Elhelyeztük a Grand Seiko (GS) Spring Drive (SD) óraszerkezetet a „mechanikus-kvarc” háborút már hosszú évtizedek óta vívók mezején, s megállapítottuk, hogy épp ő lehet, ki végre békét hozhat az ellenkező felek között.
Ígéret szép szó
Ám tudjuk, hogy tortúrát ígértünk. Bár a technikai háttér fontos, mégis csak mindenki a tapasztalati tényekre kíváncsi, igaz? Már csak azért is, mert Spring Drive szerkezettel szerelt órát viselni, attól tartunk, nem mindenkinek adatott meg (még). Bár bízunk benne, hogy előbb-utóbb, minden érdeklődőt elér a jó szerencse. No, de lássuk azt a kínzást végre! Az időjárásnak hála már egyből az elején adódott is a remek alkalom, hogy szó szerint kivigyük a hóra, a vállalkozó szellemű Grand Seiko-t (SBGE005).
E GS-ről leginkább annyit érdemes tudni, hogy ebben a formában már nem gyártott (aktuális kiadása természetesen létezik, de a SEIKO felirat helyét a GRAND SEIKO vette át), GMT komplikációval erősített modell. 41 mm tokátmérővel, 100 méteres vízállósággal, 72 órás járástartalékkal, amit a 9R66 Spring Drive szerkezet használ fel. Az óra 2010-ben került ki a japán mesterek kezei közül, s sok mindenben megegyezik egy általunk korábban már górcső alá vett Grand Seiko modellel (legalább is, ami a külsőségeket illeti).
Külcsín
Talán a szálcsiszolt tokfülek dominanciáját érdemes külön is kiemelni (a korábban tesztelt modellhez képest), illetve a csak visszafogottan megjelenő tükörpolírozott síkok jelenlétét. Még akkor is, ha maga a lünetta természetesen teljes felületén magasfényű pompát visel. Ez utóbbi egyrészt szép, másrészt nem igazán praktikus. Igazi „karcmágnes”, ami ellen nehéz bármit is tenni, leszámítva az utólagos polírozást, s ezt szívünk szerint legfeljebb csak Japánban csináltatnánk meg, mégis csak az az igazi. A szálcsiszolt tokfülek ugyanakkor rendkívül jól állnak az órának! Ennek hála valahogy letisztultabb, kerek egész a látványvilág. Ráadásul az ekképp nem túlcicomázott tok sem tereli el a figyelmet a pezsgő színű számlapról, s az igencsak mesterien Zaratsu polírozott, cápafog szerű, rakott (tükör) indexek, és a pengeéles mutatók együttesétől, melyek látványa szinte üvegen keresztül is megvágja az ember szemét.
Ez utóbbi (az óraüveg) egyébként zafír. S ha már mutatók, a megfelelő fényben élénk kékben felragyogó GMT mutató, kifejezetten feldobja és érdekessé teszi az egyébként inkább konzervatív hatású számlapi képet, amit a kissé megkérdőjelezhető helyre pakolt járástartalék mutató is felpezsdít. A hátralévő „töltést” mutató szekció elsőre talán felborítja a számlap egyensúlyát, bár a magunk részéről sem tudjuk eldönteni, hova lett volna jobb pakolni ezt az igencsak hasznos információt szolgáltató apróságot, ha nem oda, ahova… .
Szemből a látvány
Ha bele akarunk kötni valamibe, mondhatjuk, hogy a belső lünettára felírt 24 órás jelölések sikerültek leginkább kevésbé tetszetősre. Talán egy más betűtípus, vagy eltérő szín, esetleg kisebb méret, jobban illeszkedne az összképhez. Persze lehet, hogy mindez nehezítené a leolvasását. Ebből a szempontból a GMT komplikációt leginkább elhagynánk, miközben a feliratozott „szegély” kifejezetten karizmatikus „mélységet” kölcsönöz az óra arculatának, valahogy jelentőségteljesebbé teszi a „rápillantás élményét”.
Együttállás
S ha már leolvashatóság, megint csak a praktikum rovására menő, ámbár kétségtelen művészi megoldás, de tény, hogy minden órában eljöhet a pillanat, amikor az óra- és a percmutatók együtt állásából fakadó egyesülés elsőre feladja a leckét megtalálni, hova is bújt a kismutató. Különösen rosszabb fényviszonyok mellett, hiszen se lumineszcens festék, se eltérő formák (ami a két mutatót illeti). Ezzel együtt a szépség oltárán meghozott efféle áldozatot még elfogadhatónak tartjuk.
Hátulról nézve
A hátlap szintén zafír. Bár mintha kissé szeretné elrejteni elektromosságtól is hajtott szívét, az egyenletesen forgó siklókerék azért látszik, s az biztos, hogy ennyire folyamatos lendülettel tekeredő fogaskereket egyetlen másik karórát megfordítva sem lehet ma látni. A felhúzósúly, mely mindkét irányba pörögve „húz”, ugyan igencsak alul díszített, a manapság (főleg a különleges kiadású modellek esetében látható) változatokhoz mérten, ám az biztos, hogy elképesztő hatékonysággal teszi a dolgát. Már pár perces „hordást” követően is képes visszatölteni azt a 8-10 órányi „helybenhagyást”, amit éjszaka kénytelen kelletlen elszenved.
A járástartalékok gyors utántöltése egyébként megint csak a pontos járás egyik sarok köve, hiszen a rúgóban tárolt energiamennyiség állandó szinten tartása igencsak kedvezően befolyásolja, mennyire precízen méri egy óra a folyó időt. Az ellenben már inkább látványelem, mikor a zafírüvegen váratlanul felsejlik a márka logó oroszlán és a Grand Seiko felirat is amolyan holografikus hatással (szinte lehetetlen lefényképezni jól, de mi azért tettünk rá egy elégségesnek mondható kísérletet). Igaz csak halványan, a megfelelő fényviszonyok mellett ügyesen forgatva az órát. Kedves meglepetés, másrészt az órahamisítók ellen egyfajta védjegy, hiszen ha sokkal hangsúlyosabb lenne, azt egyszerűbb lenne „koppintani”.
A teszt, végre!
Sok beszédnek, sok az alja, szokták volt mondani. Feltett szándékunk volt (eredetileg) tényleg csak az empirikusan begyűjtött tényekre összpontosítani, ám amennyire „állóvíz” benyomását kelti az óra első pillantásra, úgy ragadnak meg a fokozatosan érzékelt, apróbb részletek. Minden nap megakadt a szemünk valamin. A Seiko (Grand Seiko) kevésbé sportos modelljeinek talán ez az egyik legizgalmasabb tulajdonsága. Valójában nem ígérnek túlzottan sokat, miközben sokkal többet adnak, de csak amolyan belsőséges, „négyszemközti” kapcsolat rejtekében, ami az óra és viselőjében fokozatosan épül fel.
Erre mi is bőven hagytunk magunknak időt. A teszt bő három hetében, szinte le sem vettük a „pengét”. A hólapát élményt a sors, illetve a kora decemberi időjárás hozta. S mi bizony közben letettük néha szegényt a mínusz Celsius fokos hóba, amíg elkészült pár fotó. Mikor aztán fázni kezdtünk, s mert az udvarunk sem túl nagy, a fűtött iroda melegében már +23 fok várta átfagyott testét. Ez így még természetesen nem túlzottan extrém. Ám a hó ki tudja mennyire „piszkos” (nem, nem volt sárga, arra azért figyeltünk! 😉 ), akárhogy is, jobbnak láttuk lemosni csap alatt. 38-40 fokos vízzel, a mínusz 2 fokosból kikapva. Az efféle váratlan hőmérsékletváltozás már feladja a leckét valamennyi karórának. Be is párásodott az üveg rendesen, de természetesen csak kívülről.
Vízbe vele!
Bár nem búváróra, a vizes közegtől még ennyivel nem szabadult meg, mégis csak komoly vízállóságot ígér, nosza elvittük a legközelebbi uszodába. Ott ugyan 100 méteres mélység, még a mélygarázs építése során sem lett volna fellelhető, ám a nagymedence kezdetnek megteszi, hogy aztán a hidegből megint csak forró közegbe kerüljön. Pezsgőfürdő, gőzkabin, szauna 90 fokon, szinte már sistereg a bőr, ahogy a felhevült óraacél perzseli.
Természetesen sokat utaztunk vele kocsiban. A téli abroncsok centrírozása sem sikerült elsőre tökéletesen, bizony 110 felett már rázott az a fránya kormány, de mit volt mit tenni, az M3-ason nem olyan könnyű visszafordulni, főleg ha nincs rá időnk. Tömegközlekedni is merészeltünk vele, hogy végül kis testedzés frissítse fel az elcsigázott végtagokat, s a szellemet. Igaz, sárban futni nem szeretünk, ezért maradt a futópad, órateszt ügyében az is bőven megteszi.
Hogyan mértünk?
Bárki számára elérhető az atomóra jele, akár telefonos alkalmazás, akár egyszerűen a böngészőben, keresőbe beírva, nem igazán ördöngösség. Adott nap, találomra kiválasztott óráján a másodpercmutatót 12 óra pozícióban megállítva (hiszen a 9R66 Spring Drive másodpercmutató stoppos, ha kettőt húzunk a koronán), mindössze meg kellett várnunk, mikor az atomóra szerinti idő a Grand Seiko-n beállított jövőbe ér, s felhúzókart visszatolva, már indulhatott is a móka. Pontosan 24 óra elteltével aztán újra összevettük azt, amit az atomóra (igazából atomórák, mert telefonon és számítógépen is néztük, hogy a referencia időt is ellenőrizzük ekképp) jelölt, illetve amit a GS számlapján láttunk. Az eltérést feljegyeztük (ha feltudtuk), és így tovább minden nap, három teljes hétig.
Az eredmény:
Több, mint kielégítő.
Az első, heves-jeges élmény ugyan feladta a leckét, már rögtön az elején, de az eltérés 1 másodperc alatt maradt (első 24 óra). 48 óra elteltével tudtunk 1 másodpercnyi eltérést mérni, az alapos kínoztatás közepette. Végül a 21 nap alatt napi (24 óra) 0,3 másodperces késést mutattunk ki!
Másként kifejezve, épp csak több, mint 9 másodperc eltérés havonta. Hogy még inkább beszédes legyen az adat, a tesztelt Grand Seiko több mint fél év alatt késik majd 1 percet, ami már (esetleg) mint zavaró pontatlanság azonosítható, ha nagyon szeretjük hasogatni azokat a szőrszálakat. Igaz, ennyi idő alatt (amíg még létezik a nyári-téli időszámítás intézménye) egyszer biztos, hogy állítanunk kell majd az időt, így lényegében ez a minimális eltérés is „kötelező jelleggel” korrigálható.
A járástartalék-mutató tanúsága szerint az órát sosem sikerült jobban „lemeríteni” (már, ami az energiaellátást illeti), mint 50%. Próbáltuk, ezért egyáltalán nem volt forgatón, de a teszt miatt viselnünk kellett, így még a két napos fekvést is pikk-pakk visszatermelte az a fránya „varázs” rotor. Arról ugyan nincs adatunk, hogy mikor járt utoljára szervizben, de 9 éves korából fakadón feltételezzük, hogy legalább már egyszer sor kerülhetett rá, az viszont biztos, hogy az sem mostanában volt (ha mégsem volt még szervize, döbbenetes lenne a végeredmény). Ám szerviz ide vagy oda, egy nemsoká 10 éves, használt, 1 millió forint körül megvásárolható karórától a fent részletezett eredmény parádés! Kvarc kristály ide vagy oda.
Konklúzió
Szándékosan sehol nem hasonlítottuk a tesztalanyt semelyik másik óramárka modelljeihez. Azt viszont le kell szögeznünk, hogy tisztán mechanikus karóra, ebben az ár szegmensben, ennyi idősen ezt nem tudja, s a drágább vetélytársak közül is csak egy-két gyártó képes hasonló teljesítményre. Sőt, annak ellenére, hogy a társadalom erre fogékony részének közös tudata úgy véli, a kvarc szerkezet legalább ennyire pontos, valójában a napi 0,3 másodperces, hosszútávú átlagos pontatlanság (a fenti próbatételek mellett) még esetükben is csak elvétve tapasztalható! A Seiko tehát valóban kitalált (persze már nem most) valami újat, megbízhatót és jót, ami akár a mechanikus szerkezetek evolúciójaként értelmezhető.
