Nem kell megijedni! Egyetlen Grand Seiko sem sérült meg a tesztüzem alatt! Az viszont tény, hogy havat lapátolni is volt „szerencsénk” az elmúlt héten, miközben a tesztalanyt viseltük. A márka, illetve a Spring Drive szerkezet is igen sokat vállal, ezért most végre alaposan próbára tettük! Lássuk az eredményt. Íme, a Grand Seiko Spring Drive hólapát teszt.
Tiszta víz
Szót kell ejtenünk az asztalnál ülő hatalmas elefántról, rögtön az elején. Fontos, hogy a tortúrának alávetett karóra acél testében munkát végző óraművet elhelyezzük a „mechanikus – kvarc” halmazok között, hiszen a méréseink során tapasztaltak ennek fényében értelmezendők.
Mitől mechanikus egy óra?
A választ működésének leírása adja meg.
Valamennyi „modern”, 20 – 21. századi karóra esetén, e „cím” viselésének szükséges feltétele legalább 1 db ún. rugóház, s abban egy feltekert spirálrugó. Alapvető alkatrészek, hiszen az óra működéséhez nélkülözhetetlen energiát konkrétan ez utóbbi részegység tárolja. A valamiféle mozgás útján keltett erőhatások nyomán feszültség ébred az anyagban, ami ellen küzdeni igyekszik, azaz törekszik rá, hogy a felcsavart rugó kitekeredjen, s az alapvető „nyugalmi” állapotába térjen vissza. Miként minden ismert fizikai test, többnyire.
Ezt a mechanikus erőt a felhúzósúly (rotor), vagy a felhúzó kar (korona) segítségével tápláljuk a spirálrugóba, s aztán egy ún. fogaskerékrendszer segítségével engedjük neki, hogy megszabaduljon tőle, miközben működtetjük, meghajtjuk vele a mechanikus óra mutatóit. Ez utóbbi, időmegjelenítő alkatrészek és a fogaskerékrendszer közé ékelődik be az ún. gátszerkezet és a billegő, amely legyen bármilyen fifikás, trükkös, komplikált, nem felel másért, minthogy a spirálrugóból távozó erő, megfelelő ütemben hajtsa, vagy inkább pöckölje előre mindig egy-egy parányit a mutatókhoz kapcsolt fogaskerekeket. A gátszerkezet meggátolja, hogy a rugóban tárolt energia egyszerre „öntse el” az óratokot, mint az özönvíz. S közben mégis engedi, hogy adott pillanatokban, csekély mennyiségben, de azért mégiscsak „csepegjen belőle” egy kicsit. Ennek ütemét a billegő jobbra-balra pördülő tánca határozza meg, miközben (természetesen) az ő piruettjeit is az elején említett spirálrugó táplálja.
Ehhez képest a kvarc
Mielőtt túl hosszúra nyúlna, ezt most rövidre zárjuk annyival, hogy az óramutatókat (vagy épp egy folyadékkristályos kijelzőt) elektromos energia, ha úgy tetszik, elektromos áram „hajtja”. Rugó helyett gomb elem vagy akkumulátor tárolja. A csökkentett létszámban jelenlévő fogaskerekek mozgatásáért apró motor („mutatómentes” kijelzés esetén ez persze szükségtelen), a szabályozott járásért kvarc kristály felhasználásával készülő oszcillátor, s nyomtatott áramkör, kvázi egy (mai szemmel nézve primitív) számítógép felel.
Hogy e kettő, meglehetősen különböző működtetést tekintve melyik a jobb, az alapvetően értékválasztás kérdése. A (jól kivitelezett) mechanikus óra (szerkezet) mestermű a maga nemében! Adott esetben század- és ezredmilliméteres nagyságrendű mérettartományban is tökéletes tervezés, majd kivitelezés garantálja, hogy hibátlanul látja el funkcióját, s ez igazán magas szinten emberi érintés nélkül egyszerűen nem megvalósítható. Nem beszelve az egyetlen darab karórához legyártott, több száz alkatrész egybeépítéséről, amire teljes egészében jelenleg semmilyen gép sem képes.
Az érték itt elsősorban az emberi kézművesség és mérnöki tudomány, évszázados hagyományain és tapasztalatain nyugvó tökéletességre törekvés megvalósulásában ölt testet, amely ráadásul még elbűvölően szép is lehet.
Ellenben megannyi fizikai – környezeti hatás érinti, működése szempontjából károsan, ami a pontosság és az élettartam rovására megy. A mechanikus óra (másik) igazi értéke, ha mindezt képes úgy kezelni, hogy ne befolyásolja túlzott mértékben. A pontos időmérés titka a mindig egyenletes „járás”, ami elsősorban épp a gátszerkezet és a billegő adta szabályozott „jel”, kisebb részt a spirálrugó, illetve az abból nyert energia egyenletességén áll vagy bukik.
A kvarc szerkezet megoldása épp ezeket a lényegi alkotókat veszi ki a képletből, és helyettesíti őket „művégtagokkal”, melyekre nagyságrendileg kevésbé hatnak azok a bizonyos negatív külső körülmények. A mágneses térerő, a hő és nyomásváltozás, na és persze a gravitáció nyomán fellépő különböző erőhatások. Ennél fogva a kvarc szerkezetes, elemes karóra pontosabb, megbízhatóbb, strapabíróbb (nagy átlagban, közel azonos árszinten vizsgálódva legalább is), mint a mechanikus verzió. Kétségtelenül mérnöki teljesítmény őket előállítani, miközben alapvetően gépek készítik, s adott esetben pakolják is össze. Műalkotásról, kézműves mesterműről tehát esetükben semmiképp sem beszélhetünk.
Spring Drive
S hogy hol helyezhető el e térképen a Grand Seiko (illetve Seiko) modellek esetén kiemelten kezelt Spring Drive szerkezet?
A jó válasz az, hogy a Seiko bizony új kategóriát alkotott. Nevezhetnénk hibridnek, amely leginkább csak marketing szempontból működő hívószó. Megpróbálja megnyerni a mechanikus karórák szerelmeseit, miközben arról is igyekszik meggyőzni a vevőt, hogy itt bizony egy jóval megbízhatóbb, strapabíróbb, pontosabb technikai vívmánnyal állunk szemben.
A valóság ennél azonban sokkal izgalmasabb, amit jelenleg talán a gyártó sem mer igazán felvállalni. Mert tény, hogy a végeredmény mindkét „alapvető” óraműködtetési megoldásból kiemel jelentős és meghatározó értékeket, s bravúrosan egyesíti azokat. Miközben (szögezzük le) semmiképp sem mondhatjuk, hogy mechanikus óráról beszélünk, hiszen azok valódi csúcsértékét, a lehetőleg tökéletesen kialakított gátszerkezet és billegő rendszerét metszi ki a szamurájok fényesre polírozott pengéje, s ültet be helyette egy kvarc és elektromosság által vezérelt „műszívet”.
Akkor kvarc?
NEM!
Aki nem elkötelezett rajongó, illetve kicsit jobban elmélyült már a fenti kérdéskörben, most rá is legyinthet, hogy ez bizony akkor egy kvarc óra, de nincs igaza. Ugyanis a Spring Drive szerkezetben sehol sincs gombelem! Apróságnak tűnhet, de rendkívül fontos különbség! A Seiko-nak ugyanis sikerült a mechanikus órák sajátját, a rugóban tárolt mechanikus energiát elektromossá alakítani, s ezáltal rezgésre bírni azt a bizonyos kvarc oszcillátort, illetve szabályozni az óra járásának pontosságát, elektromágneses úton.
Mondhatjuk, hogy mindezt a biciklinkre szerelhető dinamó is tudja, nem is járunk feltétlen messze az igazságtól, de a már említett milliméternél is kisebb mérettartományban megvalósítva, úgy, hogy arra a fizikai behatások szinte alig hatnak károsan, maga a csuklóra szerelhető mérnöki zsenialitás.
Technikai részletek
Röviden összefoglalva működésének lényeg:
A már részletezett spirálrugóban tárolt energia a Spring Drive esetében is fogaskerékrendszeren keresztül ürül ki, s meghajt egy ún. siklókereket. Igen nagy tempóval (8 teljes fordulat / másodperc).
A kerék körül találunk egy relatíve parány elektromágnest (fémrúd és tekercs), melyben a fémanyagú, gyorsan forgó siklókerék elektromos áramot indukál (indukciós feszültség, dinamó elv).
Az így nyert „áram” rezgésre készteti a kvarc kristály felhasználásával előállított oszcillátort, amiben a kvarc, az elektromosság hatására igen heves ütemben „rezeg” (32 768 Hz, fordított piezohatás). Ezt a „rezgésként” aposztrofált jelfolyamot használja fel a szerkezet (nyomtatott áramkör közbeiktatásával) arra, hogy a siklókerék a referenciához igazítottan mindig ugyanolyan tempóban „tekerjen”. Ha túl gyors, a már említett elektromágnes segítségével fékezi, illetve adott esetben lazít a láthatatlan szorításon, ha gyorsítani szükséges.
Mindez emberi ésszel (és főleg szemmel) nehezen feldolgozható sebességgel megy végbe, és folyamatosan az óra működése közben, adott esetben évtizedek, évszázadok során, szakadatlanul. A siklókerék szabályozott forgása (de végső soron a spirálrugóban tárolt mechanikus energia) végül meghajtja a másodperc, perc, óramutatót, ahogy az már a mechanikus modellek esetében is történik (nincs rá külön motor), s a végeredmény a számlapon megcsodálható sikló, avagy egyenletesen folyó másodpercmutató úszása.
Teszt
Ami jelenleg is tart! S hogy milyen eredménnyel zárul, a jövőheti cikkből kiderül!