Ha az óraipar és Kína kapcsolatát vizsgáljuk, elsődlegesen mindenkinek a hatalmas piac jut eszébe. Ugyanakkor érték tekintetében Kína a világ harmadik legnagyobb óragyártó hatalma.
Pedig finoman szólva is későn indult az óraipar a távol-keleti országban. Az 1950-es 60-as években szovjet és svájci technológiai transzfer jelentette a kezdeteket, a minőség pedig hozta azt, amit itthon a kínai termékekről a 90-es években gondoltunk: csapni valóak voltak. Nem csoda, hogy kizárólag a belső keresletet elégítették, már ha éppen nem a napi betevő után kellett kajtatni a kommunista gazdaságpolitika, illetve az időjárás okozta éhínség közepette. Teng Hsziao-ping gazdasági reformjaiig, azaz 1980-as évekig kellet várni, hogy Kína a világpiacon és eladható időmérőket gyártson és exportálhasson.
Természetesen nem a kínai ipar érte el a szükséges fejlettség okát, hanem Hongkong-i székhelyű óraipari vállalkozások telepítették át Kínába a gyártásukat, kihasználva az alacsony bérköltségek előnyeit. A fejlődés látványos volt, és 1992-re Kína már a negyedik volt Svájc, Hongkong és Japán mögött. További két év elteltével Kína helyet cserélt Japánnal. A Hongkong-i cégek után gyorsan megjelentek mások is, még Svájcból is; a Jacques Farel Ltd. létesített üzemet, és a Fossil-csoport is itt épített ki gyártóbázist. A Fossil egyébként napjainkban a negyedik legnagyobb óragyártócsoport, miközben óráit kizárólag távol-keleten állítja elő és a Fossil Far East Ltd-n keresztül szerzi be.
Hongkong Kína számára a koronagyarmati státusz elvesztése után is megmaradt a világ kapujának – már ami az óraipart illeti. Még mindig Hongkongon keresztül bonyolódik a Kínában előállított órák kereskedelmének több mint fele, a különleges közigazgatási területen fekvő város pedig az importált órák több mint 90 százalékát reexportálja. A reexport meghatározó részét azonban nem a külföldről (Svájci, Japán) érkező órák disztribúciója adja, hanem a Kínában előállítottak kivitele. Ezek között meglehetősen nagy hányadot, közel 40 százalékot képviselnek a japán márkák. Japán kényszerből telepítette a gyártás egyre nagyobb részét a szomszédos országba. Az 1980-as évek közepétől a japán jen jelentősen felértékelődött, így a versenyképesség megőrzése érdekében mentek Kínába gyártani, de időközben Thaiföldön és Malajziában is készülnek már japán órák. A Seiko esetében például az összes kvarcórát Japánon kívül gyártják, beleértve azokat is, amelyeket a japán belpiacon értékesítenek.
A látványos növekedés tehát nem belső, szerves fejlődés eredménye. Ugyan vannak kínai óramárkák is, mint például a Fiyta, amelynek tulajdonosan ironikus módon egy állami tulajdonú, védelmi szektorban tevékenykedő cég, de a világpiacon a valóban kínai gyökerű óramárkák részesedése jelenleg alig kimutatható. Ugyanakkor a kínai belpiacnak nagyjából felét ezek a márkák uralják. Így mással kell magyarázni azt a tényt, hogy a Kínából exportált kész órák értéke a 2000. évi 1 dolláros átlagárról 2016-ra 4,2 dollárra nőt. A választ ismét a külföldi márkák adják: a magasabbra pozicionált (azaz jobban kidolgozott, értékesebb szerkezettel szerelt stb.) időmérőiket is Kínában gyártják, gyártatják.
A cikk Pierre-Yves Donzé gazdaságtörténész, az Oszakai Egyetem tanárának és a Freiburgi Egyetem vendégtanárának előadása alapján készült.
