Ezen cikkünkben egy érdekes – és még csak nem is tanulság nélküli – óraipari tendenciát próbálunk körüljárni, mégpedig az egygombos kronográfok újraéledő (de legalábbis láthatóan lelkesen és nem is hatástalanul élesztgetett) divatját. Miért is ellentmondásos kicsit ez a tendencia? Hát azért, mert jelen esetben arról van szó, hogy bizonyos értelemben ezekkel az órákkal a fejlődésben visszalépünk a klasszikus „egyet előre, kettőt hátra” mondásnak megfelelően.
Kronográfokról magazinunk hasábjain már sokszor értekeztünk, működésüket is boncolgattuk nem egyszer aprólékos részletességgel, de az illendőség kedvéért mégis említsük meg újra, hogy kronográf (avagy stopper) alatt olyan órát értünk, amely alkalmas meghatározott időtartamok mérésére, vagyis elindítható, megállítható és a mérés egyértelművé tétele érdekében nullázható, alaphelyzetbe is állítható. Az egyszerű stopper csak ezt tudja, a kronográfos óra emellett a „rendes” időt is folyamatosan mutatja.

Ilyen célú – de igen kezdetleges – megoldások már az egészen korai, orsójáratú („spindlis”) óráknál is megjelentek, már a XVI–XVII. századból ismeretesek olyan órák, ahol a billegő egy karral megakasztható volt (ez a mai „másodpercstop”-funkció), persze a mutatókat kézzel (kulccsal) kellett adott helyzetbe állítani, aztán az órát a kar eltolásával el lehetett indítani. A semminél több volt, de azért kifinomultnak nem volt nevezhető. Persze a korabeli órák pontosságának ismeretében sok szükség sem volt rá (a legelső effélék még egymutatós, csak az órákat mutató szerkezetek voltak, mert a járat nagyon gyenge, napi legjobb esetben is kb. félórás pontatlansága értelmetlenné tette még a percmutató használatát is).

Az órák pontossága azonban a műszaki-technikai-tudományos fejlődésnek köszönhetően idővel igen nagyot javult, és a XIX. század elejére már megjelentek a mai szemmel nézve is pontosnak értékelhető (napi néhány másodperc) zsebórák is. Ezek birtokában sokakban felmerült az az igény is, hogy egyes történéseket – akár természeti, akár sporteseményeket – hitelesen mérjenek és dokumentáljanak, így azok akár máshol, máskor zajló eseményekkel is összevethetők legyenek. Ez értelemszerűen pontos, hiteles és könnyen kezelhető időmérést igényelt. Igényelt volna, de ilyen eszközök azért akkoriban még nem nagyon álltak rendelkezésre. De maga az igény természetesen megszült már néhány előremutató megoldást is, és megjelentek a legelső korai kronográfok.

Jellemző, hogy mivel ezek a kísérleti konstrukciók különösebben nem terjedtek el (többségük egyedi prototípus volt), és a legtöbben holmi szabadalmaztatással sem bajlódtak, így sok mindenről nem is tud az utókor. Ennek megfelelően fogalmazzunk úgy, hogy „tévedhetetlen biztonsággal” nem tudhatjuk, ki is voltaképpen a valaha készült legelső kronográf/stopperóra megalkotója, de a szakma jelen pillanatban egyértelműen a Louis Moinet 1816-ban készült, kifejezetten precíziós csillagászati műszernek megalkotott óráját tiszteli ekként. Ez az óra mai szemmel nézve is meglepő paraméterekkel rendelkezett, hiszen a két rugóházas (méréskor állandóan járó), cilinderjáratos szerkezet 13 köves volt (2. kép), zafír cilinderhengerrel, a fő rugóházon kiegyenlítő csigával, lánccal, és saját korában példátlan, ma is impozánsan hangzó 216 000 óránként lengésszámmal, így 1/60-ad másodpercek mérésére is alkalmas volt, a központi mutató másodpercenként tett meg egy kört.

Az biztos, hogy saját kora relációjában unikum volt, de elterjedni még nem tudott.
Így bár talán vele elkezdődött a kronográf története, de igazándiból olyan ez a „technológiai demonstrátor”-óra az óra fejlődésének történetében, mint Tutanhamon fáraó volt Egyiptom történetében, még az utókor is talán többet tud róluk, mint sajátjuk tudott… Mégis fontosak ezek a mérföldkövek a fejlődésben, és azért a Moinet nevet azért is érdemes megjegyezni, mert cikkünkben is vissza fog még köszönni.

Mindenesetre a XIX. század folyamán zajló, technikatörténetileg hallatlan érdekes útkeresés szült még pár jópofa, nem ritkán túlbonyolított megoldást. Hosszú ideig tartották magukat a „független másodperces” zsebóra-konstrukciók is („doktor- és kapitányzsebóraként” is ismertek), amelyek egy normál, legtöbbször igényes horgonyjáratos zsebóra gátszerkezetére megakasztható csillagkerékkel rákapcsoltak egy saját rugóházzal ás áttétellel rendelkező központi, nagy másodpercmutatót. Volt, ahol ebből állt a megoldás, de volt, ahol tartozott ehhez egy külön óra-perc kör is, mintegy második időzónaként, amint ezt láthatjuk egy XIX. század közepi zsebórán.

Ezt a folyamatosan járó zsebórától függetlenül el lehetett indítani, meg lehetett állítani, nullázni azonban csak manuálisan lehetett, az óra-perc segédszámlapot kulccsal kellett a kívánt értékre állítani (a másodpercmutatót pedig ott kellett megállítani, ahonnan a mérést indítani szándékozták). Nem volt olyan rossz megoldás, de túl komfortos sem, ugyanakkor csaknem egy komplett második órát kellett belegyömöszölni a tokba, persze jócskán elbonyolítva és megdrágítva azt, de mégis megkaptuk vele a lehetőséget, hogy egy független időtartamot úgy mérjünk, hogy közben a pontos idő mérését sem kellett elvetni.

Ezek a szerkezetek érdekes módon még a valódi kronográfok megjelenése után és már koronafelhúzásos kivitelben is készültek még, sőt igen drága, nívós kivitelben is, de akkor már inkább csak az szólt mellettük, hogy képesek voltak igen hosszú, félnapos időtartamokat is mérni. Ugyanakkor ők is sorolhatók nyugodtan az „egygombosok” kategóriájába, hiszen egyetlen egy kezelőszervük általában egy kis tolóka volt, ami a független kört állította, indította.

A modern kronográf valamikor 1844 körül, Adolph Nicole végső simításai kapcsán jelent meg, itt már kapcsolókerékkel saját rugóház nélkül működtetett külön mérőkört alkalmaztak, és ami a legfontosabb: megjelent a szívtárcsa alkalmazásával a nullázás lehetősége, vagyis a mérés végeztével a mérőkör alaphelyzetbe tudott állni. A következő évtizedekben sok alternatív, nem ritkán roppant ötletes konstrukció jelent meg (általában ez az időszak volt az óraipar talán legpezsgőbb időszaka), és a század utolsó negyedére kiforrták magukat azok a megoldások, amelyeket máig is használunk a mechanikus óráknál. A kronográfmechanizmusok vezérlésére a legjobban bevált – bár elég igényes, aprólékosabb gyártástechnológiát igénylő – megoldás lett a ma is alkalmazott oszloposkerék, a kronográf működtetőgombja ezt léptette foganként, és ez vezérelte a kapcsolókart, a fékkart, a nullázókart. Ez viszont kötött kapcsolási sorrendet is jelentett, a klasszikus egygombos kronográf a mai napig a működtető gomb nyomogatására elindul, megáll, majd nulláz. A részidők mérésének míves – és szintén a mai napig használt – megoldása lett az uszálymutatós (rattrapante) konstrukció, ami egy, a kronográf másodpercmutatójával fedésben lévő második másodpercmutatót bármikor megállíthatóvá tesz úgy, hogy attól még a kronográf tovább számlál, majd az idő leolvasása után az uszálymutató külön nyomógombját újra megnyomva az szépen „utánaugrik” a kronográfnak, és újra fedésbe kerülve azzal, együtt halad vele tovább.

Az óraipar talán a legcsodásabb szerkezeteit ontotta ezen időszakban, egy pompás példa erre az alábbi századfordulós Agassiz zsebóra, amely a klasszikus, a koronába épített nyomógombbal vezérelhető kifogástalan, kétkörös (másodperc + 30 perc) kronográfot és a külön, tokon látható gombbal működtethető rattrapante-komplikációt is tartalmazott az amúgy is precíziós, kompenzált billegővel, hattyúnyakas finomszabályozóval készített szerkezetben.

Ekkoriban még minden kronográf „egygombos”, tehát a fentebb vázolt, kötött sorrendben vezérelhető kivitelű volt, és persze kizárólag zsebórákról beszélünk. Ám 1913-ban a Longines vett egy nagy levegőt, áttervezte kisebb méretűre az amúgy élvonalbeli zsebkronográf-óraművét, és a 13.33Z névre hallgató (ahol a 13 a méretre, a 33 a léniára, tehát a 29,4 mm-es átmérőre utal) szerkezetével piacra dobta a világ legelső karórakronográfját.

Ez a korszak korai karóráinak minden jellegzetességét magán hordozta, zsanéros, zsebóraszerűen nyitogatható hátlapú tok, kis kengyelek keskeny óraszíjhoz, a mutatóállítás külön nyomógombbal történt, a kronográf működtetőgombja pedig a fix (nem kihúzható) koronában kapott helyet, nemcsak úgy nézett ki, mint egy kengyelekkel ellátott miniatürizált zsebóra, hanem technikai értelemben az is volt.

Az események innentől felgyorsultak, erre sajnálatosan kifejezetten katalizáló hatást fejtett ki az időközben kitört első világháború, amelyben a tiszti karok, később már a közkatonák is a frontkörülmények között nehézkesebben használható zsebórák helyett tömegesen kezdték az akkor még újdonságnak számító karórákat használni. A Longines sikerét látva számos más gyártó is előrukkolt a saját karórakronográfjával, és a svájci óraiparra már akkor is jellemző munkamegosztás keretein belül az elsősorban szerkezeteket gyártó Landeron és Valjoux piacra dobta a „töpörített”, karórákba szánt 13–14 léniás szerkezeteit. Különösen említésre méltó ezek közül a Breitling 1915-ben megjelent első karkronográfja, amely ugyanolyan felépítési elvekkel és hasonló megjelenéssel rendelkezett, mint a Longines úttörő modellje, a Breitling azonban önállóan is sokat tett hozzá a kronográfok fejlődéséhez, itt rögtön megemlíthetjük, hogy az alkalmazott korai Landeron-szerkezetek Antoine Breitling korábbi szabadalmainak felhasználásával készültek.

Ami viszont választóvíznek számított – és cikkünk témája szempontjából is meghatározó –, az a Breitling 1923-ban piacra dobott Premier Pussoir modellje.

Ez Gaston Breitling ötletére alapulva, és elsősorban a már eléggé felgyorsult közlekedés és repülés igényeit kiszolgálandó választ adott arra a mind gyakrabban felmerülő igényre, hogy több, közte kisebb megállókat tartalmazó utak idejének mérésére a klasszikus kronográfok csak korlátozottan voltak alkalmasak, hiszen megállás után nulláztak, ergó minden megtett szakasz után fel kellett jegyezni az időt, ami nem mindig volt lehetséges vagy kényelmes megoldás. Ezért célszerűbb lett volna, ha a kronográf képes megállás után nullázás helyett akár újra elindulni, és tovább folytatni az időmérést, összeadva a szakaszokat, ezért is hívják ezt „compteur”, vagy összeadó kronográfnak. Gaston Breitling a klasszikus kronográfszerkezet tulajdonképpen nem is nagyon jelentős átalakításával, mindössze néhány plusz alkatrész beépítésével és néhány kar geometriájának módosításával el tudta választani a nullázás funkciót a többitől, és azt egy külön gombra kivezetve piacra dobta az első kétgombos kronót. Ennek a kronográfrésze is a korona nyomogatásával indult és állt meg, de a nullázást a felette lévő második, külön gombbal lehetett megejteni, értelemszerűen leállított kronó mellett.

És bár ez az óra megjelenésében még a hőskort idézte, de funkcionalitásának tekintetében már modern kronográfnak volt minősíthető, összehasonlításképpen az adott évben, 1923-ban a Patek Philippe-karóravonalon egyik csúcsmodelljeként az Officier Chronograph („tiszti stopper”) névre hallgató pompázatos kis aranytokos remekművet kínálta, ami technikailag is, minőségileg is szinte kiköpött mása volt a negyed évszázaddal korábbi, az 5–6. képeken bemutatott Agassiz zsebórának, amit a szerkezetére pillantva is megerősíthetünk.

Két gombja persze ennek is volt, a korona a kronográf hagyományos vezérlésére szolgált, a második gomb a részidőmérő uszálymutatóját vezérelte, pont mint az Agassizon, még az elrendezés is pont olyan, csak a méretek kisebbek. Az egygombos kronók a 30-as évekig még tartották magukat, de fokozatosan mindenki elkezdett átállni a kétgombos, „compteur”-kivitelre. Sőt, Gaston ifjú fia, Willy Breitling még itt is csiszolt a részleteken, hiszen sokan észrevételezték, hogy a koronával egybeépített stoppergomb nem mindig túl praktikus, példának okáért az órát – szükség esetén – állítani a kronográf akaratlan vezérlése nélkül nehezen volt lehetséges (volt kivitel, ahol sehogy sem, a korona visszanyomása mindenképpen léptetett egyet az oszlopkeréken). Ezért 1934-ben a Breitling piacra dobta az első, valóban mai szemmel nézve is modern kivitelű kronográfot, ahol a stoppert működtető két gombot teljesen elválasztották a koronától, azok a ma megszokott módon alatta-felette, a 2 és 4 óra körüli szakaszon kaptak helyet. A piac olyannyira respektálta ezt a megoldást, hogy a II. világháború környékére a karóráknál csak ritka, konzervatív modelleken maradt meg az egygombos működtetés, legtöbbször már az sem a koronába építve. Tegyük hozzá, hogy mindezt nagy mértékben elősegítette az, hogy miközben a funkcionalitást jelentős mértékben javította, közben az órák, a kronográfszerkezetek és a tokok gyártási költségein nagyon kis mértékben változtatott, a Venus-szerkezetgyártó például egy időben a szerkezetei kétgombos és egygombos variációit azonos árban kínálta, és két, a tokon külön kialakított nyomógomb (még nem tömített tokokról, igen egyszerű mechanikai kivitelezésű szerelvényekről beszélünk) sokszor szintén nem is került többe, mint egy, a koronával egybeintegrált, összetettebb kivitelű (egymásban elcsúszó hüvelyeket, tengelyeket kellett gondosan megmunkálni ehhez) kezelőszerv kialakítása. Ezek után a modern kronográf elvárt és megszokott kivitele a ma is ismert kétgombos lett.

Az egygombos kronók pár évtizeddel később érdekességként, historizáló megoldásokként kezdtek lassan – nagyon lassan, elvétve – visszasettenkedni. Nem is csoda, hiszen az eddigi előzmények ismeretében már megalapozottan levonhatjuk a következtetést, miszerint ezek végül is egy némileg korlátozottabb használati értékkel bíró, tulajdonképpen korszerűtlenebbnek mondható megoldások. Az óraipar a finommechanikai tömeggyártás fejlődésével párhuzamosan azonban az árak is elérhetőbbek lettek, és míg az 1920-as években igencsak a zsebébe kellett nyúlnia annak, aki egy karórakronográfra fente a fogát, és ennek megfelelően ezeket vagy az igen jómódú, vagy az azokat ténylegesen használni is szándékozó vásárlók vették, addig az 1960-as évekre ez már elég széles körnek elérhető lett, általánossá vált a „divatkronográfok” vásárlása, ahogy a vízálló óráknál is megfigyelhető ez a tendencia, ekkoriban is már sok volt az „aszfaltbúvár” és „aszfaltpilóta”, legalábbis ami az óravásárlási szokásokat illeti.

Ennek megfelelően ekkoriban újra felbukkantak egyes, a kronográf-életérzést biztosítani végül is képes, de jópofaságból, különcségből csak egygombos modellek, egy emblematikus és ma gyűjtői körökben is nagyra értékelt modellje volt például a Seikónak az 1964-es tokiói olimpiára kiadott 5717A modellje, ami egy tényleg klasszikus egygombos, egykörös kronó lett (nincs is percgyűjtő), és ami azért is érdekes még, mert a benne megbúvó kézi húzós, oszlopkerekes vezérlésű 21 köves 5717A-szerkezet következetes és nagyon alapos továbbfejlesztése jelentette az évtized végén a Seiko automata kronográfjainak alapját is.

Funkcionalitásában pont ilyen, a korai egykörös-egygombos zsebstopperek világát megidéző modellként említhetjük még az Omega 1966-os Chronostop-modelljét is, belátható, hogy ez már „nem arról szólt”, hiszen elég jelentős felárért végül is egy „egyperces” kronográfot kaptunk, egy elindítható, megállítható-nullázható másodpercmutatót, ami inkább volt jópofaság, érdekesség, mint a legtöbb esetben valóban használható kiegészítés, bár a sportvonalat minden esetben erősen hangsúlyozták, és percen belüli, rövid távú „sprint”-versenyszámoknál használhatók is voltak ezek az órák.

A svájci globális óraipar 70-es években átélt nagy válságával, majd az azt követő két évtizedes talpra állásával egyetemben ezek a picit voltaképpen tényleg már öncélú jópofaságok háttérbe szorultak, csak elvétve készültek. Az óraipar azonban fokozatosan újra pozicionálta önmagát, erősen átcsúszott a luxusszegmensbe, és különösen a nagy történelmi neveknél felértékelődtek a tradíciók, a historizáló, az alapítók és a hőskor dicsőségét, hangulatát megidézni kívánó modellek népszerűek lettek, a funkcionalitás pedig, lássuk be, ma már a vásárlók jelentős részének nem is olyan nagyon lényeges szempont, mechanikus órát ma már nem időmérőnek vesz az ember, hanem hogy „szeresse és birtokolja”. Ennek megfelelően mechanikus kronográfot sem feltétlenül azért veszünk már, mert ténylegesen szükséges, hanem mert izgalmas, érdekes műszaki megoldás, jó egy ilyet nézni és birtokolni, adott esetben figyelni a szerkezetben a számtalan apró alkatrész összehangolt táncát, már nem is olyan lényeges az a funkcióveszteség, amit a kötött kapcsolási sorrend jelent. Ugyanakkor egy centralizált, pláne a koronába rejtett nyomógomb önmagában érdekes, férfiember fantáziáját megmozgató „műszerszerű” megoldás, tegyük hozzá, hogy a ma elvárt, némi vízállóságot biztosító és persze az óra működtetését is lehetővé tevő konstrukciót elkészíteni nem is annyira egyszerű, összetettebb, mint két külön egyszerű nyomógomb. Így újra óvatosan elősettenkedtek megint az ilyen megoldású órák, és meglepően pozitív piaci fogadtatásra találtak, olyannyira, hogy mára az egygombos kivitel – annak dacára, hogy végül is ez egy technikai és funkcionalitásbéli egyszerűsítés – kimondottan árfelhajtó potenciállal bíró, exkluzivitásnövelő jellemzővé vált. Hiába no, a piac útjai, a vásárló gondolkodása kifürkészhetetlen…

Nézzünk hát meg e felvezetés után néhányat a ma kapható egygombosok közül! És akkor mi mással is kezdhetnénk, mint az egész történetet elindító Moinet örökségét – és márkanevét – feltámasztó, 2008-ban a svájci St. Blaise-ben alapított (avagy „újraalapított”) Louis Moinet Atelier idevágó modelljével! Ez az óra a kronográftörténelem bicentenáriumára az első két képünkön megcsodált „minden stopperek őseként” tisztelhető műszerre emlékezve létrehozott a hangzatos „Louis Monet Memoris” névre hallgató típuscsalád egyik legkifinomultabb, „Red Eclipse”-modellje.

Az óra egy igazi „látványkronográf”, ahol igyekeztek a modell apropójának számító komplikáció lehető legtöbb részletét a számlap, a néző felé megmutatni, ebben a tekintetben az óra valóban rendhagyó. Így a számlapot uralja is a kronográf kapcsolóműve és áttételrendszere, maga az idő 6 óránál kisebb segédszámlapon olvasható le, de sikerült azért jó leolvashatóságot biztosítani, az óra időmérő funkciója sem sérül.

Persze a 302 alkatrészből álló, technikailag modern, 28 800-as lengésszámú, automata felhúzású LM54-es kaliberszámú szerkezet emellett az ősmodellhez hasonlóan szekvenciális kapcsolású, tehát a konvencionális oszlopkerekes kapcsolómű léptetéséről egy gomb gondoskodik, ami jelen esetben aligha hátrány, sőt, ha valaki megveszi, hát esetleg pont ezért fogja megvenni… A kezelőszervek elhelyezésénél is támaszkodtak a neves ősre, ott is elkülönített kezelőszerv volt a nyomógomb.

A hátlap zafírablakán át látható méretes rotor kis zománcképes betétje a modell névadója, a „Red Eclipse” vörös holdfogyatkozást mutat, ezzel utalva arra, hogy Moinet korabeli őskronográfja csillagászati műszernek készült, voltaképpen elsősorban egy konkrét holdfogyatkozás fázisainak pontos mérésére. Az automatika – amely 48 órás, mondhatjuk nagyjából átlagos – járástartalékot képes a rugóba „betölteni”, nem az elterjedtebb kilincskerekes megoldású, hanem a Seiko vagy éppen az IWC által előszeretettel alkalmazott „CAM”-rendszerű, excenterrel mozgatott rugós karmokkal operál, ami jó minőségű kidolgozást követel meg, és bár a nagy elmozdulások, folyamatos „körbepördülések” hasznosításában nem olyan hatékony, mint egy direkt áttétel, ellenben annál jobban teljesít a karóráknál sokkal jellemzőbb, gyakoribb apróbb lökések, elmozdulások hasznosításában. Az ilyen rendszerek a rotor olyan kis szögkitérését is hasznosítják, amire egy hagyományos kilincskerék még ki sem old, le sem zár. A hatékonyság növelésére a rotor kerámia golyóscsapágyazást kapott.

A tokba pedig beleadtak anyait-apait. A súlyos vörösarany tok minden szabad felülete aprólékos kézi véséssel díszített, külön – tömörarany csavarokkal rögzített – szerelvény például a korona szelencéje (tehát ezt is tömíteni kellett), és valahol nehezen értelmezhető, de annál látványosabb részletként szintén külön, csavarosan rögzített aranyperselyekbe („chatonok”) foglalt masszív lyukaskövekbe illeszkedik a szíjakat tartó rugósfülek vége, amivel a cég bevallása szerint Moinet „kőmániája” előtt kívántak tisztelegni, a mester ugyanis precíziós óráin előszeretettel alkalmazott minden pozícióban gondosan kidolgozott kőcsapágyakat egy olyan korszakban, amikor még Breguet is csak a feltétlenül indokoltnak látott helyekre tette be az akkor még természetes és ékszerminőségű rubinokból igen költséges és hosszadalmas csiszolással előállítható csapágyköveket. Mondanunk sem kell, ennek a sok jóságnak megkérik az árát, a szóban forgó órát szerény 110 ezer svájci frankért vihettük haza, ameddig volt még belőle, hiszen a 12 darabra limitált széria „lábon elkelt”.

És ha már egygombosokról beszélgetünk, nehezen megkerülhető a Montblanc „zászlóshajója”, ami az egyik legérdekesebb historizáló modell ma a palettán. A „Montblanc Minerva 1858 Chronograph Tachimeter”-modell nevével is jelzi, hogy a Minerva 1858-as alapításának állított emléket, és a zsebórakorszak legszebb, XIX. század végi időszakának csúcsmodelljeit idéző paraméterekkel rendelkezik. A kezelhető méretű, de azért határozottan férfias, 44 mm-es 18K aranytok lakkfekete számlappal párosulva nem csak remek leolvashatóságot, de igen feltűnő megjelenést is biztosít. A névnek megfelelő külső tachiméterskála a korabeli, sebességmérő-beosztással van ellátva, elindítva az órát és az első kilométer megtétele után megállítva a másodpercmutató a sebességünket fogja jelezni. A kronográf nyomógombja itt a koronába van beépítve, ami egyébként a hőskor legjellemzőbb megoldása volt. A Minerva a XX. század elején elsőként alkalmazott – már a zsebóráin is – világító festést a mutatókon és az indexeken, így a jó éjszakai leolvashatóságot biztosító luminovafestés ezen az órán még csak nem is stílustörő, a neten böngészve is pillanatok alatt akadhatunk pont ilyen megjelenésű, az 1920–1930-as évekből származó Minerva-zsebkronográfokra, amelyek közül a legjobbak még szerkezetileg is erősen hasonlítanak az ebben az órában megbújó, az üveg hátlap alatt remekül látható MB16.29-es szerkezetre, amely egyébként az 1929-es, 17.29-es, főleg pilótaórák számára konstruált szerkezetnek igyekezett emléket állítani.

A lengésszám ennek megfelelően a konzervatív 18 000-es óránkénti értékű, de persze modern kompenzációt és ütésbiztosítást kapott, ahogy a hattyúnyakas finomszabályozó sem maradhatott el. Az óra 252 alkatrészből áll, 50 órás járástartaléknak örvendhetünk, ami kézi húzás mellett még kényelmesnek mondható. Persze ez is korlátozott számban kapható különlegesség, a mindössze 100 darabos széria és a 35 ezer eurós ára hatásosan gondoskodik arról, hogy ne nagyon jöhessen szembe az utcán…

A meglepően népszerűvé vált egygombos vonatra persze igyekeztek mások is felugrani, így tett a Panerai is, ami előállt egy, az adott témát nagyon „paneraisan” tálaló modellel, ami egy spanyol Donnak is becsületére váló hosszúságú „Panerai Luminor Chrono Monopulsante 8 Days GMT” névre hallgat, amiből nagyjából meg is tudhatunk róla minden fontosat. A termetes, de nem túlzó, 44 mm-es (úgy tűnik, mostanság már óvatosabbak a gyártók az ennél nagyobb órákkal, a vásárlók többsége nem emberhegy, és az ennél nagyobb órák már kényelmetlenek lehetnek) fekete tok kerámia-titánium kompozíció, és az elmaradhatatlan Panerai-koronavédőt viseli, de a túloldalon ott van a kronó egy szál gombja is. De van azért emellett GMT-funkció, tehát második, független időzóna-kijelzés is, a járástartalék impozáns, 8 napos, amihez már 6 óránál egy vízszintes járástartalék-kijelzőt is kapunk. A számlap a megszokott Panerai-szendvics, a felső, fő számlap indexkivágásai alatt megbúvó alsó számlaplemez telibe festett luminovával, így a „szivárgó” fény miatt a sima rekeszes festésnél nagyobb és tartósabb fényt tud adni sötétben.

A szerkezetbe integrált kronográf végül is konvencionális egygombos, oszlopkerekes vezérléssel, 29 kővel, a Panerai új, manufaktúrakorszakának büszkén mutogatott produktuma. Joggal, mutatós is és robusztus kivitele, tisztes méretei alapján valószínűleg tartós, megbízható is lesz (a cikk írója nem is titkoltan a tapasztalataira építve csodálattal vegyes bizalmatlansággal szemléli a még oly nagy nevek extralapos, szuperfinom konstrukcióit, amelyek a hétköznapi használatban sokszor igen aggályos állóképességet mutatnak). Persze egy manufaktúra-Panerai sosem lesz tömegcikk, a 20 900 eurós (vajh’ hogy kalkulálták ezt ki?) ár erre garancia.

De ne higgyük, hogy ha ezen új divathullámot meglovaglandó egygombos kronóra vágyunk, akkor azt csak az eddig látott, meglehetősen csillagászati árú, manufaktúraszerkezetes, egzotikus különlegességekkel elégíthetjük ki. Felismerve az igényt – és persze az elmúlt évek üzletileg sem túl fényes időszakának erős pressziója alatt – több gyártó is előrukkolt „Tesco-gazdaságos” modellekkel, nyilván a svájci óraipar és az adott márkanév presztízse diktálta kereteken belül, ergó tömegárura így se számítsunk, de azért már nem kell egy – komolyabb – új autó árában sem gondolkodni adott esetben, ha egy ilyen órára fájna a fogunk. A teljesség igénye nélkül, „ötletszerűen” szemezgessünk hát akkor arról a palettáról, ami azért mégiscsak jobb eséllyel kerülhet egy órakedvelő látókörébe!

A mai piacon meglehetősen kevéssé ismert, nyilván „újraélesztett”, de a zsebórakedvelők körében azért nem ismeretlen gyártóként rábökhetünk az itthon persze (sok más mellett) nem forgalmazott, de a netről megrendelhető Vertex egy egész típuscsaládjára is, az MP45-re. A Vertexről talán elég annyit megemlíteni, hogy az 1906-ban Dreadnought, majd 1916-tól Vertex néven is futó, Claude Lyons által alapított londoni, tősgyökeres brit cég egy időben a katonai célra kínált, a brit hadsereg által előszeretettel alkalmazott kar- és zsebóráiról volt nevezetes, és gyűjtői körökben ezek az órák ma is keresettek. A cég közelmúltbeli újraalapítása annyiból még kimondottan korrektnek is mondható, hogy Lyons dédunokája volt az „elkövető”, tehát végül is tényleg egy családi cég reanimálásának vagyunk tanúi. A cég jelenleg kifejezetten az egykori katonai óráinak vonalát igyekszik továbbvinni, a modellpaletta sem túl bonyolult még, egy hárommutatós és egy kronográfmodellből áll, ez utóbbi az MP45-ös modellcsalád, amiből van egy fekete, „katonás” kinézetű és egy fehér, az Arctic névre hallgató.

Mint láthatjuk, a kronográf itt külön gombot kapott két óránál, amúgy egy masszív, korrekt kivitelű, az elmaradhatatlan sík zafírokkal körbeüvegezett tokot kapunk, a hátlapon át megkukkantható automata kronográfszerkezettel. Az óra egyébként kapható kézi húzós kivitelben is, ugyanezen fizimiskával. A szerkezetre ránézve értőbb olvasóink nyilván rögtön rábólintanak, hogy íme egy 7750-es, amiben majdnem igazuk is lesz. Ez ugyanis egy Sellita SW510, amire azért érdemes legalább egy-két mondatot még vesztegetnünk, mert az „elérhető” árkategórián belül ez az SW500-as típuscsalád kezdi átvenni a svájci óraipar „igáslovának” szerepét.

A gyökerek ugyebár egyértelműek, a jó öreg, 1974-es megjelenésű Valjoux-, majd ETA-gyártásban futó 7750 volt sokáig a svájci kronográfok többségének „motorja”, de az ETA folyamatosan kihátrált/hátrál a Swatch Groupon kívüli megrendelők kiszolgálásából, ugyanakkor az ezredfordulóra lejárt minden iparjogvédelmi védettség, és teljesen legálisan lehetővé vált a 7750 utángyártása mások számára is (sajnos erre a kínai óraipar is rávetődött), és a svájci Sellita pont ezt a piaci rést tölti ki nagy igyekezettel, az eredeti ETA-gyártmányokhoz mérten ma már egyre kevésbé eltérő minőségű, de mindenki számára elérhető, megvásárolható szerkezeteket kínál. Az egygombos kivitel persze a kapcsolómű kis mértékű módosítását is igényli, de a Sellita ennek elébe ment, és az SW510MP altípusa pont abban különleges, hogy áttervezték egygombosnak, és kínálnak belőle automata és az automatika nélküli, kézi húzós kivitelt is. Éppen ezen rugalmassága és elérhetősége miatt fogunk ezzel találkozni a többi hasonló órában is. A konkrét Vertex egyébként 3000 euró körüli áron kelleti magát, egy árban adva az automata és felhúzós modelljeit, amit annak tükrében kell értékelnünk, hogy manapság bizony ezt a szerkezetet a Sellita 7–800 euró körül kínálja kis darabszámoknál.

És persze vannak alternatívák, maga a korábban említett, az igazán királyi kivitelű Minerva-modellel is büszkélkedő Montblanc sem akarta kihagyni a „ziccert”, és ők is készítettek egy, a nagy testvérre hasonlító, de azért elérhetőbb verziót is, ez a Mont Blanc Heritage Monopusher Chronograph névre hallgat. Bár távolabbról nézve sok hasonlóságot mutat a zászlóshajóval, de azért ez egy „hajóosztállyal” kisebb óra, 42 mm-es, és elvileg sportos fémcsattal is rendelhető. És persze az itt látható fehéren kívül több más számlapvariációban is megkaphatjuk, például fekete vagy lazacszínben is. A hátlap itt nem átlátszó, ehelyett szabályos kis domborművet kapunk, amelyen a minervás gyökereknek állítanak emléket, meglehet, itt el sem akartak dicsekedni a szerkezettel, ami – nem meglepő módon – ebben az esetben is a Sellita SW510MP modellje, de itt még ügyeskedtek pluszban kicsit, és a kronót működtető nyomógombot a koronába integrálták, ezzel nagyon letisztult megjelenésűvé vált az óra. Az ár is azért más kategória, a kiviteltől függően 4200–4500 eurós árcédula ebben a ligában mondhatjuk, hogy a helyén van.

És befért még egy, kifejezetten friss, jóformán lapzártánk előtt megjelent újdonság is a Louis Erardtól. Az Excellence Chronograph Monopussoir hangzatos név egy meglepően letisztult megjelenésű órát takar, amelyről prózai egyszerűséggel elhagyták a „sallangot”, nincs kismásodperc sem, de helyette egy nagyon áttekinthető számlapot kapunk, testes kékített acélmutatókkal, egészen remek leolvashatósággal. A szerkezet, nem meglepő módon, itt is a Sellitától származik. A 43 mm-es, nem túlzóan nagy, de még véletlenül sem kicsi óra egyébként egy frissen bevezetett triónak, az Excellence-család „szentháromságának” vezéralakja, ezzel a három, egységes megjelenésű modellel a legismertebbek közé tartozónak nem mondható márkanév ellenére komoly múltú és sokakkal ellentétben kisebb zökkenőkkel bár, de folyamatos működésű, létezésű cég az 1929-es alapítását követő korabeli zsebóráinak, és a rájuk mindvégig erősen jellemző regulátorelrendezésű karóráinak kívánt emléket állítani.

A tokok ennek megfelelően zsebórásan legömbölyítettek, kidomborodó rámákkal, az ezüst számlapok, a látványosan kékített mutatók is jól hozzák a zsebórás „életérzést”. Az árazás pedig észszerű – az 1500 és 3500 svájci frank között mozgó árak nem olyan borzasztóak –, a legolcsóbb értelemszerűen a bal szélen álldogáló kis másodperces – de automata – modell, a középső egyébként szintén automata (ezek mindketten a Sellita SW200-as típuscsaládjára épülnek) regulátormodellért már 2500 frankot kérnek, és a 3500 frankot, mintegy 3250 eurót kóstáló egygombos kronó a „csúcsmodell”. Egységes még a nyersbőr szíj, persze ezt már ki-ki aztán ízlés szerint variálhatja a későbbiekben. De a kronó letisztultságát mutatja, hogy itt is a koronába integrálták a nyomógombot, ami persze nem űrtechnika, de azért egy könnyen, érzésre is kellemesen mozgó, ugyanakkor tartós és jól tömített nyomógomb a szintén tömített és izgő-mozgó koronába beépítése annyira nem is egyszerű feladat, mint volt a „lityegő-lötyögő-szelelő” zsebórakorszak testes, hatalmas tokfuratokban bármiféle tömítés nélkül mozgó kezelőszerveinek korában.

És ha olvasóink esetleg ezek után kedvet kaptak volna egy ilyen, a modern technika mellett is „oldtimer-életérzést” adó egygombosra, akkor ezek után némi áttekintéssel már válogathatunk a köznapi halandók által is elérhető és az olajsejkek boldogítására készített kékvérű csodák közötti tartományban ízlésünk és költési hajlandóságunk függvényében bátran.

A cikk a Prémium Óra 2021 című kiadványban jelent meg.