A Pontos-kollekció frissítése után számítani lehetett a Maurice Lacroix Pontos S Diver ráncfelvarrására. Jól is sikerült.
Aki akárcsak egy kicsit is ismeri a márkát, pontosan tudja, hogy az elmúlt majd’ egy évtizedben az Aikon-kollekció szerepelt a középpontban. Váratlan, és szinte utolsó pillanatban érkező sikertörténet lett az Aikon. Mi sem jelzi ezt jobban, minthogy a márka teljes kollekciójának kétharmada valamilyen Aikon-modell.
Ugyanakkor a Maurice Lacroix nem egy Audemars Piguet kaliberű márka. Ugyanazt, mint a svájci óraipar szentháromságának egyik tagja, nem engedheti meg magának. Azaz nem támaszkodhat mindössze egyetlen modellre, legyen bármilyen kedvelt is. Valójában az Audemars Piguet is erősen küzd az állapot megváltoztatásán. A Maurice Lacroix azonban szerencsés helyzetben van, hiszen a Pontos-kollekció a hitelválságig jól teljesített, azaz van mire építeni. A lendületes, sportos külső pedig kiváló alapnak bizonyult egy búváróra elkészítéséhez, amire végül pont tíz évvel ezelőtt került sor.
Retró, nem retró?
Az idei reinkarnáció talán kevésbé meglepő módon retró stílusban készült, de igazán retró-darabnak nem nevezhető. Például azért, mert a rozsdamentes acél tok átmérője 42 milliméter, ami mindössze egy milliméterrel kisebb az elődmodellhez képest. Ha valóban a 60-as, 70-es évek búváróráit akarná megidézni, akkor 38 milliméter körül kellene lennie.
Nem csupán a méret az egyetlen tényező, ami miatt a retró nem olyan hangsúlyos. Az üveg alatti lünetta számjegyei sem ahhoz a korszakhoz illeszkednek. Egyébként maga a lünetta meglehetősen széles, ami inkább modern stílusjegy, mintsem korabeli. Természetesen nagyon is tudatoson alakították ki ezt a formavilágot. Egyrészt a márkát 1975-ben alapították, azaz a retró korszakból nincs ihletül szolgáló búvárórája. Másrészt a Maurice Lacroix egyike azon nagyon kevés svájci márkáknak, amelyek a lehetőségekhez képest igyekeznek kimaradni a már lassan másfél évtizedes retró trendből. Azaz ha valaki már unja a „hommage”, „heritage”, „legacy” stb. hangzatos jelzőkkel ellátott, 50, 60 évvel ezelőtti formavilágot felelevenítő darabokat, annak van itt mit keresnie.
Ha valami igazán retró az órában, akkor az a szerkezet. Nyilván frissen gyártott, de az ML115 névre hallgató kaliber valójában Sellita SW-200-1, az pedig az ETA 2824 klónja, a 2824 pedig 1961-ben született. A svájci óraipar alapkalibere hosszú évtizedek óta, nem igazán kell bemutatni előnyeit, hátrányait, és nyilván nem véletlenül lett alapkaliber (egyáltalán nem csak a kvarcválság miatt).
Három szíj
Azt viszont mindenképpen ki kell emelni, hogy milyen nagyvonalú a márka a szíjakkal. A két rozsdamentes acél változathoz két kaucsuk- és egy szövetszíjat mellékelnek. Ez mindenféleképpen kivételes gyakorlatnak számít. Két szíjat adni egy órához ugyan még nem számít alapnak, de azért egyáltalán nem olyan hallatlan. Főleg ha csat mellé adják a szíjat. Persze mindhárom szíj gyorscserés, azaz nem kell szerszámmal bohóckodni, könnyen és gyorsan megoldható a csere. Azt tegyük hozzá, hogy a limitált példányszámú bronzváltozathoz csak kettő, egy kaucsuk- és egy bőrszíj jár.
További érdekesség az árazás. Az acél változatok listaára 2100 euró, a bronzé 2650. Ez az ár pedig valamivel alacsonyabb, mint a „búvárosított” Aikon, a 43 milliméteres Aikon Venturer ára. Tíz évvel ezelőtt még a Pontos-modellek voltak drágábbak.
