Az órák iránt akár csak mérsékelten érdeklődők is legalább hallottak arról, hogy 2016-ban valami nem volt rendjén Svájc óraiparában, elvégre már a gazdasági újságírás ingerküszöbét is megütötte a jelenség.Ahogy az lenni szokott, egy hosszabb trend eredményeit láthatjuk, amely már legalább 2015 óta borzolja az iparági szereplők kedélyeit. Ráadásul immár a számok is félreérhetetlenül mutatják, hogy a 2000-es évek hurráoptimizmusának végleg befellegzett. Jól bevett szokásnak megfelelően a luxuscsoportok nem adnak ki egyes márkákra vonatkozó adatokat, legjobb esetben is csak ékszerek és órák között tesznek különbséget. Előbbi például főleg a Swatch-csoportnál okoz problémát, elvégre a bieli székhelyű cég márkáinak kínálatával a belépőszinttől egészen az haute horolgerie-ig lefedi a piacot. A csoport üzemi eredménye 2016 első felében az előző év azonos időszakához viszonyítva 53,6 százalékkal esett, amihez hasonlót hosszú évek óta nem láttunk. Egész konkrétan a hitelválság kirobbanása után, 2009-ben volt ehhez viszonyítható mértékű a visszaesés. A Richemont-csoportnál is hasonlóan elkeserítő az eredmény a maga 45 százalékával ugyanarra a időszakra. Ráadásul a Richemont márkái inkább a piac felső szegmensét képviselik, amely rész a hitelválság éveit jobban vészelte át, mint az óraipar egésze. Szintén érdekes látni, hogy a Swatch-csoporttal ellentétben a Richemont az ékszerek piacán is jelentős szereplő, és a visszaesés itt is két számjegyű. Igaz, ide számolják az ékszerórákat is, és a negatív előjel kizárólag ezeknek köszönhető. Ha az ékszerórákat figyelmen kívül hagyjuk, kifejezetten pozitív a kép. Ez azt jelenti, hogy a Richemontnál az eredményesség szempontjából az első és második helyen álló Cartier, illetve Van Cleef & Arpels súlya még jelentősebbé vált a csoporton belül. Mindkét csoportnál a legnagyobb visszaesés a nagykereskedőknél figyelhető meg, akik nagy valószínűséggel jelentős készleteken ülnek.
Szükségszerűen adja magát a kérdés, hogy milyen okokra vezethető vissza a globális kereslet ilyen arányú csökkenése. Nyolc évvel ezelőtt nyilvánvalóan mindenki tudta a választ az akkori visszaesésre: hitelválság. 2016-ban azonban a világgazdaság kilátásai messze nem voltak annyira borúsak, mint akkor, bár természetesen túl rózsásnak sem nevezhetőek. Ugyanakkor egyedül ezzel aligha lehetne magyarázni a hitelválság éveihez köthető csökkenést. Divatos kifejezéssel élve, napjainkban az óraipar komplex kihívásokkal néz szembe. Gazdasági, társadalmi, politikai, pénzügyi, szabályozási, és stratégiai jellegűek a gondok, hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsük.
Az arany árának évekig tartó visszaesése 2015-ben megállt, és azóta szépen kapaszkodik visszafele, a drágakövek árai a csökkenést kihagyva inkább emelkednek, még ha a gyémántok ára többé-kevésbé változatlan is maradt. Az óraipar szempontjából a gond nem is elsősorban a magasabb aranyárak miatt csökkenő nyereségben keresendő, hanem a kereslet visszaesésében. Nemesfémből készült órák az elmúlt évtizedben lényegesen gyorsabban drágultak, mint a hagyományos 316L rozsdamentes acélból formált társaik. Mára ugyanazon modell acél- és aranyváltozatának listaára között általánosnak mondható a háromszorosnál is nagyobb különbség, a növekvő árak miatt pedig abszolút értékben kifejezve a különbség már tetemes, amit egyrészt nehéz lenne kizárólag az arany árával magyarázni, másrészt úgy tűnik, a vásárlók ezt az összeget már nem szeretnék megfizetni. A felgyülemlett készlettől meglehetősen nehéz most megszabadulni, a Richemont ezért például visszavásárolja a már kifutó kollekciókat, hogy a kereskedők a különbözetet kifizetve az újakat vegyék fel kínálatukba. Ne legyenek kétségeink, ezek a kifutó modellek is előbb-utóbb megjelennek majd a (szürke)piacon.
Sokáig az aranyórák, de úgy általában a svájci óraipar Mekkájának számító Hongkong immár egyáltalán nem olyan vonzó helyszín. Ugyanakkor jó pár, főleg magasan pozicionált márka sokáig erre a piacra alapozta forgalma jelentős részét, akár annak árán is, hogy más piacokat elhanyagolt. Nem ritka, hogy Európában egy haute horlogerie márkának csak egy-két butikkal volt többje, mint Hongkongban. Így nem véletlen, hogy a partvonalra állított partnerek kénytelen-kelletlen visszaadták, vagy egyszerűen a márkák elvették tőlük a forgalmazás jogát, hiszen nincs annál rosszabb, amikor egy ügyfélnek tett sokszori ígéret ellenére sem érkezik meg a már lefoglalózott időmérő. A különleges autonóm státuszt élvező Hongkong lejtmenete elsősorban egy új kínai szabályozásnak köszönhető. A külföldről behozott órákat sújtó vámot 60 százalékra emelték, pedig a kiindulási alapnak számító 30% sem volt éppen baráti. Kína inkább a népköztársasági területen történő vásárlást részesíti előnyben, de még így is drágább Kínában karórát venni, mint Európában, vagy Japánban. Ugyanakkor ha csak a népköztársasági területet vesszük alapul, akkor például a Swatch-csoport enyhe növekedésről is beszámolhat, főleg a magas presztízsű márkáinál. Ez azonban nem biztos, hogy csak a kínai döntéshozók előrelátásának köszönhető. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy az európai terrortámadások turizmust sújtó következményi miatt több a vásárlás Kínában, amely egyben magyarázat az európai kereslet visszaesésére is. Ehhez adódik még a fokozott korrupcióellenes fellépés. A sok karórát ugyanis részben funkcionáriusok motiválására is vásárolták. Persze ha nekik börtönnel, esetleg kivégzéssel kell megvesztegethetőségük miatt felelni, már nem biztos, hogy egy arany Vacheron Constantin elég meggyőző tud lenni. Kínának a lassuló gazdasági növekedése miatt pedig minden adóbevételre szüksége van. Csak hogy tisztában legyünk a mértékekkel: a világ luxusipari termékeinek harmadát kínainak vásárolják, ugyanakkor Kína népköztársasági területén csupán a vásárlások ötöde realizálódik.
Sokszor felmerül, hogy a karórák elmúlt évtizedbeli gyors drágulása valójában csak egy marketingtevékenységgel felfújt lufi, ami most kipukkadt. Nagyon valószínű, hogy a növekvő árak mögött részben ez is megbújik, de legalább három egyéb tényezővel is számolni kell. A svájci frank erősödésének következményei nyilván nemcsak a magyar devizadósok életét keserítették meg, hanem az óraipar szereplőiét is. Ők pedig az elmúlt évtizedben komoly beruházásokat eszközöltek, amiket egyrészt önmaguk gerjesztettek, másrészt a svájci óraipar megmentője, a 2010-ben elhunyt egykori Swatch-vezér, Nicolas George Hayek kényszerített rájuk. A globalizáció hatására az óraipar egyre több alkatrészt, például nyers tokokat pénzügyi megfontolásokból egyre inkább Svájcon kívül gyártatott, de kényesen ügyeltek arra, hogy a „Swiss made” feliratot a kész termék viselhesse, ami akkoriban annyit jelentett, hogy a hozzáadott érték 50 százalékának Svájcból kellett származnia. Ez nyilván nem váltott ki egyöntetű rajongást olyan márkáknál, akik továbbra is Svájcban termeltek. A 2000-es években ugyanis rendkívül egyszerűen lehetett beszállni a piacra: az ETA-nak kötelező volt kiszolgálnia a megrendelőit, a tokokat megvették máshonnan, és már csak egy jó dizájnra, illetve marketingötletre volt szükség az érvényesüléshez. A hozzáadott érték mértékének emelése már évek óta várható volt, és erre főleg a közép- és belépőszegmens szereplőinek fel kellett készülniük. 2017 január elseje óta az arány már 60%.
A másik az ETA-kaliberek elérhetőségének csökkentése. Erről magazinunk hasábjain már többször is olvashattak, a hangsúly most az ennek következtében megjelenő manufaktúraszerkezetek sokaságán fekszik. Ezek elkészítése jelentős erőforrásokat igényelt, és jó néhány márkának csak másodszorra, harmadszorra sikerült a megfelelő mennyiségben való termelés elindítása. Magyarul tetemes összegeket kellett befektetni. Az egyre drágábbá váló svájci órák ára mögött bizony ez is megbújik.
Ebben a nem éppen kedvező környezetben jelentek meg a már használható okosórák is. Ezek azonban egyelőre úgy tűnik nem számítanak egy svájci időmérő helyettesítő termékének. Ugyan jó néhány ismert márka, így a TAG Heuer és a Breitling is egy-egy modellel nyitott e szegmens irányába, de könnyen lehet, hogy ahogy a luxusmobilokat, úgy a luxusokosórákat is lassan, és elsősorban csendesen kivezetik majd. Erről bizonyosat állítani mindemellett még túl korai volna.
A kesernyés helyzet láttán sokan már horribile dictu második kvarcválságról beszélnek, ennyire drasztikus jövőt felfesteni azonban indokolatlan volna. Elsősorban azért, mert a svájci óraipar reagált a fejleményekre, és tette ezt konkrét termékkel. Olvasóink is számtalanszor betekintést nyerhettek abba a folyamatba, hogy egy-egy termék megszületése hogyan is történik és mennyi időt vesz igénybe. Ezt alapul véve kijelenthetjük, hogy már legalább másfél, de inkább két éve egyes márkák vezetői észlelték a problémákat és cselekedtek is.

A. Lange & Söhne

Kezdetnek egyből nézzük is meg a Richemont bizonyos szempontból zászlóshajójának is tekinthető óramárkáját, az A. Lange & Söhnét. Igen, nem svájci, hanem német, de óráikat csak is felsőfokú jelzőkkel illethetjük, és kizárólag nemesfémekkel dolgoznak. (Néha-néha felbukkan egy-egy rejtélyes acélváltozat is, amelyek valószínűleg prototípusok, de ezeket is aranyárban mérik.) Éves termelésük jó esetben súrolja alulról az 5000 példányt, az órák árai pedig a csillagos eget. A menedzsment azonban úgy tűnik, két lábbal jár a földön, aminek ékes bizonyítéka a Saxonia Thin 37 mm.

Egy klasszikus, aranyba öltöztetett öltönyóra mintapéldányát készítették el. Mai szemmel pont megfelelő az átmérő, a tok vörös- vagy fehérarany, számlapból csak világos kapható, az indexek, illetve az óra- és percmutató kivételével mindent száműztek a számlapról. Neve ellenére az óra nem igazán lapos, de az 5,9 milliméteres magasság azért elfogadható ehhez a jelzőhöz. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy az A. Lange szeret „anyagot” tenni az tokokba és a szerkezetekbe, akkor végleg nem lehet egy szavunk sem. Az egyedüli trükk, amit a lapos méret eléréséhez bevetettek, az a Glashüttére jellemző háromnegyedes hídnál vehető észre: ennek a szerkezet egészét fednie kellene, kizárólag a billegő kukucskálhatna ki. A Saxonia Thin 37 mm modell L093.1 kalibernél a felhúzásért felelős kerek azonban egy síkba kerültek a háromnegyedes híddal, így takarítva meg egy kis helyet.

A kaliber ettől eltekintve azonban hagyományos felépítésű, akár egy XIX. századi zsebórában is hiteles lenne. Legfeljebb a pontosságával lenne baj, mármint az akkori viszonyokhoz képest túl pontos és megbízható lenne. Eddig alapvetően semmi meglepő, a szemünk akkor kerekedik csak ki igazán, amikor meglátjuk az árcédulát. Azon ugyanis árfolyamtól függően 14 000 eurónál nagyobb összeget aligha fogunk látni, inkább kevesebbet. Persze általánosan szemlélve ez továbbra is egy jelentős összeg, az A. Lange & Söhne többi termékeihez viszonyítva viszont aprópénz. Ennyiért, vagy valamivel olcsóbban belépőszintű Langét a 2000-es évek elején vehettünk volna utoljára. Ha esetleg azt gondoljuk, hogy bizonyára valahol spóroltak, például nem kézzel, hanem géppel díszítettek a szerkezetet, vagy csak a látható alkatrészeket díszítik, tévedünk. Az órára és a kaliberre is pont ugyanannyi szükséges figyelmet fordítanak, mint bármelyik „Pour le Mérite”-modellre.

Piaget

Szintén van hova mennie a Piaget-nek, amely ugyancsak idén nyáron állt elő a saját válaszával, a Polo S-kollekcióval. Az S az acél (steel) rövidítése, és a márka újabb próbálkozása ezzel az anyaggal. A Piaget is kizárólag nemesfémekből állítja elő az évi kb. 20 000-nél kevesebb időmérőjét, pontosabban állította elő eddig. Igaz az ezredfordulón is próbálkoztak egy acélmodellel, az Upstreammel, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A Polo S tehát hosszú évek óta az első acél Piaget, és egyben egy új célcsoportot is igyekeznek megszólítani vele. Azokat, akik lazábban viszonyulnak a luxustermékekhez, de ugyanakkor olyan időmérőre van szükségük, amely ünnepélyes és hétköznapi helyzetekben is megállja a helyét. Ahogy a Frédérique Constant megalkotta az elérhető luxuspiaci rést, úgy könnyen lehet, hogy a Piaget is igyekszik kialakítani a fesztelen luxusét, és a Polo S lehet ennek az üzletpolitikának az első képviselője. Már csak azért is valószínűsíteni lehet ennek az új résnek a létrejöttét, mert a Piaget-nél két évvel ezelőtt Sztálint is ártatlan úttörő fényében feltüntető „tisztogatást” hajtottak végre: a vezérigazgató kivételével a teljes menedzsmentet, mindenkit menesztettek. Érhető, hogy a Polo S-be beleadtak apait, anyait.

Mind az automata, mind a kronográfváltozatba saját kaliberek kerültek, természetesen manufaktúraszerkezetek. Teljesen azért nem újak, hiszen az automata 1110P és a kronográf 1160P a márka 800P és 880P szerkezetén alapul. Egyelőre a sötét, világos és az immár elmaradhatatlan kék számlapos változatok mellett idővel az aktuális trendnek megfelelően más színek is megjelennek majd. Tippjeiket a zöldre és valamilyen pirosas árnyalatra tegyék meg. A kollekció belátható időn belül egyéb komplikációkkal is bővülni fog, amely során elsősorban a funkcionalitást igyekeznek majd szem előtt tartani. Ennek tükrében egyáltalán nem elképzelhetetlen egy GMT- vagy világóra-kivitel piaci bevezetése. Persze a Polo S sem éppen olcsó, de a természetesen itt is a márka korábbi árképzéséhez kell viszonyítani.

Girard-Perregaux

A Girard-Perregaux a Gyromatic 1957-tel óvatosabb utat választott, mint a Piaget. Nem alkottak egyből egy új kollekciót, inkább a múlt nagy sikereire építettek. A Gyromatic abban az időben született, amikor az automata felhúzás még különlegesnek számított. A Girard-Perregaux ráadásul olyan módon oldotta meg a koronát kímélő felhúzást, hogy azt bármelyik szerkezetére felszerelhette. Tehát egy modul az, amit alkottak, amelynek köszönhetően a rugóházban a rugó mindig közel teljesen feszített állapotban tudott maradni, ezzel iktatva ki a szerkezet kerékművére ható nyomatékingadozást és biztosítva a kiváló járáspontosságot.

Ma természetesen az automata felhúzás hétköznapjaink része, így a Gyromatic 1957 inkább stílusjegyeivel igyekszik megszólítani vásárlóit. Ez az óra sem éppen nagy, hanem a jól bevált közepet célozta meg. Mivel egy hárommutatós modellről beszélünk, ezért 40 milliméter bőven elég ahhoz, hogy a számlapon mindennek kényelmesen jusson hely. Ha pedig már a számlapon időzik tekintetünk, biztosan feltűnik annak színe. Nem a szokásos színek egyike, de még csak nem is az éppen újonnan hódítóké. Amolyan arany és barna közötti átmenet, amely az ezüstszínű indexekkel egyben meg is adja a felidézendő korszak hangulatát. Ugyanez igaz az üvegre is. Formáját tekintve hű mása a bő fél évszázaddal ezelőtt előszeretettel használt plexiüvegeknek, de szerencsére zafír az anyaga. Igazodva az egykori elődhöz, a Gyromatic is fekete bőrszíjat kapott, de az elegancia oltárán adózva nem holmi borjúbőr, hanem aligátorbőr az anyaga. Összességében tehát két lábbal erősen a földön álló modell a Girard-Perregaux válasza, amely állítást a már bizonyított GP3300 manufaktúraszerkezet még inkább megerősít. Ár tekintetében itt is alulról súroljuk a 10 000 eurós határt, ami a Girard-Perregaux-nál szintén az igen kedvező kategóriába tartozik.

A fenti három példa csak egy darab az óraipar válaszainak mozaikjából. Általánosságban azonban elmondható, hogy a felső szegmens szereplői aktuális modelleik árait nem szívesen csökkentik. Inkább valami újat adnak, amivel vagy újabb vásárlókat tudnak megszólítani, vagy kapudrogként használva hű rajongókat szereznek. Még olyan nevek, mint a Greubel Forsey is előállt „baráti” árú modellel, már ha a 200 000 dollárnál kicsivel olcsóbb Signature 1-t – ami messze a legolcsóbb Greubel Forsey – annak nevezhetjük.

A cikk megjelent a Prémium Óra Ékszer Magazin 103-as számában.

[ape-gallery 1765]