Kevesen, fájóan kevesen nyitnak manapság új óramanufaktúrát – ez az egyik kevésbé látványos, de annál súlyosabb indikátora a luxusóraipar közelmúltbéli áldatlan állapotának. A csendet az Omega törte meg 2017 végén, amikor is megnyitották vadonatúj manufaktúrájukat.

Természetesen továbbra is Biel, vagy ha a francia változat tetszik, akkor Bienne városában, mi több, közvetlenül az eddig használt manufaktúra szomszédságában. 1882-ben történt, hogy a Louis Brandt & Fils beköltözött a Rue Jakob-Stampfli 96 alá Bienne-ben, az Omega – mert ma már ezen a néven ismerjük – pedig azóta is ezen a címen található, csupán a lábnyoma nőtt sokszorosára. Vegyük a dolgokat szépen sorjában!
Az Omega, nem meglepő módon, történelmének új fejezeteként hivatkozik erre a tizenhatezer négyzetméteres, ötemeletes, impozáns manufaktúrára; telis-tele a legmodernebb gyártási és minőség-ellenőrzési technológiákkal, hogy a jelen és a jövő órásgenerációi a lehető legideálisabb körülmények között tanulhassák és űzhessék ezt a fortélyos szakmát.
A legfontosabb érv az új épület mellett mindazonáltal a következő: végre egy tető alá kerülnek a teljes összeszerelési, valamint a minőség-ellenőrzési és tesztelési részlegek. Minden (valójában „majdnem minden”) lépés, így az összeszerelés, a csatok és a szíjak, a dobozolás, valamint az ezeket kiszolgáló logisztikai feladatok immár egy épületben koncentrálódnak. Az előbbi fő lépéseket az órásszaknyelv egyébként T2, T3 és T4-nek nevezi, a T1 „kimaradt”, ez lenne a gyártás.
A gyártás minden valószínűség szerint túlnyomórészt az ETA segítségével történik, az ETA az Omegával együtt a Swatch Grouphoz tartozik és elképesztő fejlettségű és kiterjedésű gyártási kapacitásokkal rendelkezik.

Külön érdekesség, amit az Omega említ, miszerint: „Ahogy az óravásárlók egy új generációja lép elő, az Omega ezzel az izgalmas fejlesztéssel forradalmasította egységeit, hogy készen fogadhassa elvárásaikat.”
Emögött az igen kitekert, a svájci marketingtől megszokott módon a józan ész és jó ízlés határait feszegetően túlcifrázott megfogalmazás mögött egy érdekes felismerés sejlik, amit nem olvasunk minden márkakommunikációban: ez pedig „az óravásárlók új generációja”.
Külön cikket érne, hogyan változtak, változnak az ízlések és az elvárások a luxusóra vásárlói körében, mert bár ahány ember, annyi szokás és ízlés, azért mégis csak néhány főcsapás mentén haladnak a dolgok. Az ízléskérdést most nem boncolgatva lássunk valamit, amiben szinte minden tapasztalt óratulajdonos a világ minden táján egyetért: a luxusórák „after sales service” szolgáltatásának pocsék állapota – márkától és árszegmenstől függetlenül.
Ennek története dióhéjban annyi, hogy a svájciak az elmúlt bő tíz év exponenciális növekedését termelői oldalról a maguk módján igyekeztek lefedni, igen ám, de gyártani egy bizonyos mennyiség fölött már lényegesen könnyebb, mint szerelni és javítani, szebb kifejezéssel élve a már megtermelt javakat kellő támogatói szolgáltatással ellátni.

Ennek végeredménye – mert rövid összefoglalást ígértünk csak a problémával kapcsolatban –, hogy a javításra vagy időszakos szervizre visszaküldött órák hónapokat, akár fél évet is tölthetnek a tulajdonostól távol az adott ország szervize és Svájc között ingázva, de leginkább egy polcon vagy egy fiókban csücsülve. Ennek egyszerű oka, hogy a svájciak nem készültek fel a vehemens mértékben megnövelt termelés támogatására, az egyes nagy piacok esetében, ahol döbbenetes mértékben fogytak a nagy márkák „bestseller” modelljei, bizony sokszor nem akadt órás és/vagy cserealkatrész akár egészen egyszerű javítások elvégzésére sem.
Mindennek kiküszöbölésére, mivel a fent említett gyártási procedúrák mind egy fedél alá kerülnek, az eleddig használt épületbe költözik egy óriási „after sales service” operáció, mely a tervek szerint megnövekedett hatékonysággal fogja tudni feladatait ellátni.
Az új gyárat Shigeru Ban tervezte, a némi nyelvérzékkel és/vagy jelentős modern építészeti tudással megáldottak rögtön fel is tűnhet: az új Omega-gyár főtervezője japán, nem mellesleg ő tervezi az új Omega-épülettől egy kőhajításra lévő fantasztikus, új Swatch-központot is.
Shigeru-szan különleges struktúrái és rendhagyó technikái útján tett szert globális elismertségre. Vadul ívelő múzeumok Franciaországban, kartonból készülő templomok Japánban, szívfájdítóan könnyed és drága megjelenésű vízparti luxusvillák jelölik a geometria minden aspektusát szívén viselő munkásságának fő állomásait.
A szélsőségesen konzervatív megjelenésű svájci kisvárosok álmosító konzisztenciáját, mint a hegyi forrásba ömlő vegytiszta Red Bull zilálja szanaszét az új Swatch-központ, mely látogatásunkkor épp annyira nyűgözött le még épülőfélben lévő külsejével, mint azzal a ténnyel, hogy ezt valahogy sikerült engedélyeztetni.

Itt jegyezzük meg, hogy a Swatch Groupot dirigáló Hayek-család nem éppen a kompromisszumkészségéről híres, így kinek, ha nem nekik sikerülne ilyen döbbenetes épületegyüttest készíteni a mély kóma határán lavírozó svájci városba.
2014-ben Shigeru Ban megkapta a Pritzker-díjat, az egyik legmagasabb presztízsű elismerést, amiben építész részesülhet, mindezt „fáradhatatlan, optimizmust árasztó munkásságáért”, melyet javarészt nem mellesleg azon gyorsan és gazdaságosan felhúzható, fenntartható épületekért kapta, melyeket a katasztrófák áldozatainak megsegítésére tervezett.

Nyugati modernizmus találkozik a japán építészet stílusjegyeivel, feldobva Shigeru-szan egyedi anyagkombinációival, melyek gyakran újrahasznosítható épületstruktúrákat eredményeztek.
Ez utóbbiról most szó sincs, helyette az építészre szintén jellemző fa-üveg kombináció dominál.
Fókuszunkat újra az Omega új gyárának konkrétumaira helyezve láthatjuk, az új épület egy olyan márka megbízásából készült, amely szeret tanulmányozni, fejleszteni, a jövőbe tekinteni és amely következésképp nem veti meg, hanem nyíltan felkarolja a képzett szakemberek és a legfejlettebb modern technológiák együttműködését.

Itt jegyezzük meg, hogy bár sok márka szeret homlokát ráncoló, fehér köpenyes órásmestert mutatni a hivatalos kommunikációkban, ma már a szó legszorosabb értelmében véve minden egyes óramárka rendkívüli mértékben hagyatkozik a modern gyártási technológiákra. Nincs ma már valamirevaló svájci, német vagy japán óramárka CNC-gépek nélkül, és végképp nincs a nagyobb márkák közül olyan, aki ne hagyatkozna a raktározás, a logisztika, a gyártás és a minőség-ellenőrzés terén jelentős mértékig modern megoldásokra.
Igen ám, de az Omega új gyára valami egészen elképesztő szintre emeli ezeket, az új létesítmény ékköve pedig a raktár. Mielőtt továbbmennénk a részletekben, íme a nyers adatok: ez a raktárcsarnok az épület magjában található, 27,4 méter hosszú, 9,4 méter széles és 14,2 méter (tehát bő négy emelet) magas, összesen 3660 köbméter térfogatú. Ebben a térben több ezer polcon kerül elrendezésre összesen több mint harmincezer sztenderdizált méretű Omega műanyag tárolódoboz.
Mondanunk sem kell, hogy az ebben a raktárban tárolt alkatrészek és kész órák összértéke abszolút csillagászati.

A raktár az épület magja, melyet minden oldalról és felülről a gyár további részlegei mint egyfajta védőburok vesznek körül – alulról értelemszerűen az épület alapzata védi –, jó eséllyel egy kiadós rakétatámadással sem lehetne az épületet elbontani a raktár körül.
Igen ám, de a raktárat „önmagától” is védeni kell: elképesztő meddig elmentek a tervezők egy esetleges tűzeset megakadályozására. A raktár hermetikusan el van zárva, a benti levegő oxigéntartalma 15,2 százalékra van csökkentve, a megszokott 20,9 százalékról. Ez a nagyjából háromezer méteres magasságban tapasztaltaknak megfelelő oxigénmennyiség (a szabad levegő mindig közel 21 százalék oxigént tartalmaz), de nagyobb magasságokban a légnyomás csökkenése miatt adott térfogatnyi levegőben ritkább lesz minden elem, így az oxigén is. Ez a bő háromszázötven éves Boyle-Mariotte törvényen alapul, mindezzel az Omega nem terhel senkit, de mi azért utánanéztünk, biztos, ami biztos alapon.
Az alacsonyabb oxigénmennyiségre azért volt szükség, hogy tüzek véletlenül se alakulhassanak ki. Ebből kifolyólag az Omega központi raktárát mindössze két, különlegesen képzett szerelő tarthatja karban, akik képesítettek ilyen „magasságokban” dolgozni.

A raktár tere három részre van tagolva, a három rész közötti egy-egy folyosón egy-egy robotizált lift rohan végig a 27,4 méteres táv hosszában és bő négyemeletes magasságában.
Ha azt hinnénk, hogy ez a raktár a háromezer-hatszáz köbméteres tér falaival ér véget, tévedünk: a rendszer teljesen integrálva van a gyár minden releváns helyiségével. Ennek köszönhetően a gyár bármely pontján bármely alkalmazott a szintén integrált belső rendszer segítségével, a munkaállomás elektromos kütyüje (tablet) segítségével leadhat egy rendelést a központi raktárba. A raktár számítógépes agya a kérést feldolgozza, az előbb említett két robotizált lift valamelyike automatikusan magához veszi a megfelelő dobozt, majd egy továbbítórendszeren keresztül egyenesen és késlekedés nélkül közvetlenül a kérést leadó munkaállomáshoz juttatja azt. Nem kellett telefonálgatni, nincsenek a raktár polcai között idegesen rohangáló raktárosok, nincs elveszett alkatrész (egy sem, mert az Omega elmondása szerint a gyárban megforduló minden egyes alkatrész az utolsó mutatóig és gumitömítésig százszázalékosan lekövethető), nincs az emeletek közt rohangáló, liftre váró órásmester sem. Csak szinte szó szerint a kézbe kézbesített megfelelő alkatrészek vannak.
A tervezők szerint a raktár óránként ezernégyszáz operációt tud végrehajtani, ez percenként huszonhárom, avagy nagyjából három másodpercenként egy teljesítés, ha az egész létesítmény teljes gőzzel üzemel. A végeredmény: egy órásmester – dolgozzon az új Omega gyár bármely emeletének bármely munkaállomásán – maximálisan két percet kell, hogy várjon, hogy a megfelelő alkatrész eljusson hozzá, de általában ennél is lényegesen kevesebbet.

Külön a tudományos fantasztikum világába illő részlet, hogy a raktár működését a gyár látogatói is megtekinthetik úgy oldalról, mint felülről, hála a falakba és a raktár plafonjába illesztett üvegablakoknak. Futurisztikus, tényleg a sci-fi filmek világát idéző élmény látni a két sárga robotot, ahogy tökéletes céltudatossággal és teljes csendben sprintelnek végig a harmincezer doboz két folyosóján, majd maximális óvatossággal és hatékonysággal magukhoz veszik a megfelelő polc megfelelő OMEGA feliratú dobozkáját, hogy azt a komplexum kijelölt helyére továbbítsák. És mindezt „háromezer méter magasan”.

Mindezekkel együtt is az Omega hivatalos kommunikációja a gyár bemutatásában így fogalmaz: „az Omega legnagyobb erénye és legfontosabb eszköze a személyzete”. Ez magától értetődik minden óragyár esetében, és kifejezetten igaz a magasabb kategóriájú, érzékenyebb, kifinomultabb órákra.
Ennek megfelelően a legjobb dolga továbbra is az embernek, és nem a gépnek van egy tudatosan tervezett és kivitelezett gyárban: minden, a legnagyobbtól a legapróbb részletekig kiterjedő figyelemmel került kialakításra, a rendelkezésre álló tértől kezdve a falak színén át a beáradó fény irányáig és mennyiségéig. Még a svájci hegyek üdítő levegőjéhez szokottaknak is megdöbbentő lesz a levegő tisztasága az új gyáron belül: a teljes levegőztetőrendszer az abszolút tisztaságon és legmagasabb szűrési teljesítményen alapul. őszintén szólva nem lepne meg, ha a gyár bármelyik helyiségében egy komolyabb műtéti beavatkozást gond nélkül el lehetne végezni, már-már kísérteties a tisztaság és az új érzete.

Az órások személyre szabhatják a munkaállomásukat: az ergonomikus székek és asztalok nagy műgonddal beállíthatóak, hogy a legkényelmesebb és leghatékonyabb legyen a munkavégzés.
Szintén ezen új tető alá kerül a METAS svájci mérésügyi hivatal által hitelesített, az Omega által végrehajtott „in-house” minőség-ellenőrzési procedúra, melyen minden Omega Co-Axial Master Chronometer jelölésű óra átesik. Itt, a harmadik emeleten található a világ egyik legnagyobb mágnese, mely 15 000 gauss erősségű mágneses térnek teszi ki a METAS nyolc-lépéses tesztjének bizonyos lépései során előbb a tokozatlan, majd a tokozott szerkezetet.
Mint minden valamirevaló modern épületnél, úgy az új Omega-gyárnál is kritikus fontosságú a fenntarthatóság kérdésköre. Az épületet úgy tervezték, hogy az messze meghaladja a hivatalos svájci szigetelési elvárásokat. Minden üvegfelület a nap elől szigetelt, ezzel csökkenti a külső hőterhelést a nyári időszakban, de mindig csak a napsütötte felületeken, így maximalizálva a világos belső terekbe jutó napfény mennyiségét. Minden mesterséges fényforrás LED-alapú, ezzel csökkentve a fényforrások által kibocsátott hőt és az általuk felvett energia mennyiségét, valamint csökkentve a cserék gyakoriságát.
A világítást napfény- és mozgásérzékelők is irányítják.

A gyár a saját maga által termelt veszteséghőt használja fel újra bizonyos módokon, így például az ivóvíz fűtésére. Ami a helyiségek légkondicionálását illeti, a ventilátorok a lehető leghatékonyabbak és a lehető legkevesebbet üzemelnek éjszaka. Az egyes helyiségek hőszabályozása az ott elvégzett feladatokhoz lett igazítva, ezáltal is maximalizálva a hatékonyságot, kényelmet és tudatos energiafelhasználást.
Mi több, az új gyár „teljes” (idézőjelbe tettük, mert azért ez erős túlzás) energiaszükségletét geotermikus rendszer biztosítja, mely a talajvíz regeneratív voltán alapul, ezekhez a telek számos kútján keresztül férnek hozzá. Érdekesség, hogy a talajvízzel nem fűtik, hanem éppen hogy hűtik az épületet: a 16–18 Celsius-fokos vizet körbepumpálják az épületen, hogy így vegyék el a gyár által termelt jelentős hőt. Fűtéshez hőlégpumpa segítségével fűtik a vizet.
A gyár által felvett elektromosság egy részét az „O épület” délkeleti tetején található napelemekkel biztosítják.

Végül, de nem utolsósorban, a gyár struktúrája beton, acél, fa és üveg keveréke. Érdekesség, hogy a megbízó Hayek-család ragaszkodott, hogy az épülethez felhasznált, abban szinte mindenhol, így kifejezetten a lobbiban is megcsodálható óriási gerendák svájci fákból származzanak. Félreértés ne essék, Svájcban akad fa elég, de ekkorákat beszerezni, engedélyeztetni… –valószínűleg ez jelentette a kihívás nagy részét. Az Omega elmondása szerint az óriási gyárhoz felhasznált fa összes mennyisége „csak 2,6 órányi fanövekedés Svájcban”. Szerintük ez kevésnek hangzik, de azért mégis érdekes belegondolni, hogy egy ország bő két és fél órán át csak egy gyárnak növeszti a fáit, szigorúan elvi síkon elemezve mindezt, mielőtt bárkinek túl magasra szaladna a szemöldöke.
Összességében elmondhatjuk, hogy az új Omega-gyárépület igazi büszkesége lehet nemcsak az Omegának, de még nem is csak a Swatch Groupnak, hanem egész Svájcnak is. Modern, környezettudatos, ezen túl kiváló munkakörnyezet, és – becsületükre legyen mondva – nem voltak restek egy japán építésszel terveztetni azt. Talán épp ezért van tele lélekkel, izgalommal, melegséggel és mégis gondosan kalkulált kis és nagy részletekkel. Ezen okokból, na és pusztán mert egy új volta miatt ritka és lenyűgöző ez az új svájci óragyár.

A cikk a Prémium Óra Ékszer Magazin 111. számában jelent meg.

[ape-gallery 4244]